A KRUMPLI ÉS AZ INZULIN


Az emésztésről hitelesen

Az emésztésről - hitelesen

 

 

A patkóbélbe került étel (és ital) (mechanikus vagy kémiai) hatására bélhormon (cholecystokinin) szabadul fel. A kolecisztokinin egyrészt kinyitja az epe- és a hasnyálmirigy-vezeték alkotta közös csőrendszer közös záróizmát, másrészt összehúzza az epehólyagot és így az epe és a hasnyál a patkóbélbe ömlik, ahol keveredik az oda jutott ételpéppel.

A zsír az egyetlen anyag, amely kiváltja a kolecisztokinin nevü anyag termermelődését, ami ahhoz szükséges, hogy a hasnyálmirigy- és az epevezeték közös záróizmát kinyissa és tartósan nyitva is tartsa. Zsír nélkül nem jut az epe az emésztés helyére, epe nélkül pedig az emésztés folyamata nem megy végbe. A megfelelő működéshez nem elég az általánosan ajánlott zsiradékmennyiség. Kevesebbet ajánlanak egy napra, mint amennyi egyetlen kiadós étkezéshez kell.

Az ember epehólyagja kb akkora, amennyi epe szükséges egy kiadós étkezéshez. A epehólyag telődéséhez kb 6-8 órára van szükség, azaz 6-8 órának kell(ene) eltelni két étkezés között. A valamikori őseink étkezési szokásai, még ehhez igazodtak: ők napjában csak kétszer ettek. S ezt bizonyítja a gyönyörü magyar nyelvünk is, ugyanis van rá egy ősi szavunk: estebéd.

A rossz emésztés a betegségeink gyökere. A napi többszöri evéssel (és nassolással) elaprózódik az étkezéshez pedig oly fontos epe, s amiatt az emésztés nem lesz tökéletes.

Elhibázott az általánosan tanácsolt, "együnk többször keveset", mert ellentétes a szervezetünk működésével! A szervezetünk évmilliók alatt alakult ki, de mi, azaz az ember akarja neki (a szervezetnek) megmondani hogy nem ám az a jó ha csak naponta kétszer kap enni, hanem a napi többszöri evés a jó?!

Számos betegségtünet, függ az emésztéstől és gyógyítható is, - megfelelő étrenddel. Ehhez azomban ismernünk kell az emésztőrendszer működését.

A dietetikusok tanácsait legjobb elfelejteni. Ahelyett tessék elolvasni dr. Légrády Pétertől a Tojás, táplálkozás, egészség cimü könyvet, amely a témában a legkiválóbb. Dr. Légrády Péter a könyvét nem a szakmai köröknek hanem a népnek szólóan írta, mindenki számára érthetően fogalmazta meg, a benne foglaltak a saját kutatásain alapulnak és az garantáltan megfelel a valóságnak.

A koleszterin létszükséglet, amihez kevés köze van az ételek koleszterintartalmának. A könyv alapos részletességgel szól a koleszterin szerepéről is. Megvásárolható könyvesboltokban, de teljes egészében elolvasható a neten is, pl a következő címen: http://www.szamosmiklos.hu/tojaskonyv/

 

 

A következőkben dr. Légrády Péter: Tojás, táplálkozás, egészség cimü könyvéből idézek néhány fejezetet:

 

 

AZ EMÉSZTŐRENDSZER FELÉPÍTÉSE ÉS MŰKÖDÉSE

 

Nem a hagyományos értelemben vett, aprólékos leírás következik, csupán a legfontosabbak kerülnek említésre, melyek szükségesek a tápcsatorna fölső szakaszán bekövetkezô, az emésztést döntően befolyásoló folyamatok megismeréséhez. Kivételt képez ez alól az a nemcsak szerkezetileg, de működésileg is egybetartozó rendszer, melyet a máj, az epeutak és epehólyag, a patkóbél, illetve a hasnyálmirigy együtt alkot. Ezek a szervek szoros kölcsönhatásban állnak egymással, s ezek összehangolt együttműködése szükséges a tökéletes emésztéshez.

Az általános szemlélet szerint az étel – mindegy, hogy mi és mennyi, azaz összetételétôl és mennyiségétől függetlenül – beindítja a gyomor-bél traktus működését, ami aztán automatikusan folytatódik és vezet el a tökéletes emésztésig és a tápanyagok fölszívódásáig, majd fölhasználásáig. Ezért nem is látják szükségét annak, hogy megvizsgálják, ételeink valóban egyformán hatnak-e annak az emésztőrendszernek a működésére, melynek egészen apró részleteirôl (idegi és hormonális szabályozásáról, az ezt irányító és befolyásoló vegyületekről, az enzimek hatásának pontos helyéről a molekulán stb.) elképzelhetetlenül sokat tud már a tudomány, csak éppen kimaradt egy fontos láncszem: maga a lenyelt étel hatása.

Tehát: a szájban a fogak segítségével apró darabokká rágjuk szét a táplálékot, hogy a molekulákra való bontást végző enzimek minél jobban hozzáférjenek. Már az étel látványára, illatára, de még inkább az ízére megindul a nyál, a gyomor- és emésztőnedvek elválasztása, s talán kismértékű epetermelés is. A minél jobban megrágott étel nagy segítséget jelent a jó emésztésben, mely már a szájban megkezdôdik a nyálmirigyek által termelt szénhidrátbontó enzim hatására.

A lenyelt falatot a nyelőcső lefelé haladó, gyűrűszerűen öszszehúzódó, folyamatosan továbbító (perisztaltikus) mozgással juttatja a gyomorba. A gyomor mozgásai összekeverik az ételt a már megindult és egyre nagyobb mennyiségben termelődő gyomornedvvel, mely fehérje-bontó enzimbôl (pepszin) és sósavból áll. Itt megkezdődik a fehérjelánc egyik végéről az aminosavak lehasítása, és az így keletkezett kis mennyiségű (!) aminosav az alsóbb szakaszok működésére is hat. Amikor már az ételpép a képződő sósav és a keverés hatására kellôen savanyúvá válik, akkor a gyomor nagy erővel, néhány köbcentis (milliliteres) kis adagokban elkezdi „kilőni” a patkóbélbe. Ehhez a gyomor izomzatának erős összehúzódása és a gyomorkimenet „záróizmának” elernyedése szükséges. Amikor növekszik a gyomorban az étel mennyisége (sokat eszünk), akkor növekszik a gyomorürülés mértéke is.

Időlegesen szünetel a gyomor ürülése, ha sok vagy savanyú ételpép kerül a patkóbélbe, melyben az oda ürülő lúgos emésztőnedvek a vegyhatást közel semlegessé teszik, a bélmozgás pedig lefelé továbbítja a bél tartalmát és a patkóbél kiürül. Ezt követôen újra megindul a gyomorból az ételpép továbbítása a patkóbélbe és tart mindaddig, míg a gyomor teljesen üres nem lesz. A szabályozásban az emésztőtraktus saját, „önálló” ideghálózata és a vegetatív működést irányító, akarattól független idegrendszer, valamint az étel hatására a bélfalban fölszabaduló számos (bél)hormon vesz részt.

Az ételeink viszont – eltérő összetételük miatt – nem egyformán indítják be és nem is azonos ideig tartják fönn az emésztőrendszeri muködés egyes fázisait, tehát már a gyomorürülés, ill. a gyomorban megkezdődő fehérjeemésztés sem egyenlô mértéku, hanem az elfogyasztott étel milyensége és mennyisége befolyásolja, mi több, meghatározza, mégpedig jelentősen, a keletkezô szabályzó anyagok mennyiségét. (Ennek mérhető hatásáról az egyes ételcsoportoknál részletekbe menően lesz majd szó.)

A patkóbélbe került étel és ital mechanikus vagy kémiai hatására egyre több bélhormon – ez a cholecystokinin, ami epehólyagmozgatót [összehúzót] jelent – szabadul föl és ez:


egyrészt kinyitja az epe- és hasnyálmirigy-vezeték alkotta közös csôrendszer közös záróizmát;

másrészt összehúzza az epehólyagot, és így az epe és a hasnyál a patkóbélbe (nyombélbe) ömlik, ahol keveredik az oda jutott ételpéppel;

harmadrészt pedig fokozott muködésre serkenti a hasnyálmirigyet, melynek következtében nagymértékben fokozódik az emésztôenzimek mennyiségének termelése.

Természetesen ezekben a muködésekben a vegetatív idegrendszer és számos bélhormon is közrejátszik. Külön figyelmet érdemel még a bélhormonok közül a hasnyálmirigynedv folyadékmennyiségét szabályzó secretin, melynek feladata a patkóbélbe jutott savanyú ételpép semlegesítése. Ha tehát túl savanyú vagy túl sok savanyú pép kerül a patkóbélbe, megnô a termelt hasnyál mennyisége, de a benne lévô enzimek mennyiségét, azaz az enzimmolekulák darabszámát a cholecystokinin szabályozza!

A cholecystokinin a patkóbél nyálkahártyájában termelôdik, melynek megindulását az oda jutó étel-ital váltja ki, ennek hatására valamennyi epe is ürül, majd az epével (ill. a benne lévô, biológiailag rendkívüli fontosságú alkotórésszel, az epesavval) keveredô ételpép nagymértékben fokozza a hormon termelôdését és aktivizálódását. Viszont e történést nem minden ételalkotórész, azaz nem minden tápanyag, hanem csak a zsírok (vagy olajok) váltják ki megfelelô mértékben! E nyolc aminosavból álló bélhormon egyik, négy aminosavból álló fele egyben agyi hormon is, és szerepet játszik az agyban zajló számos folyamatban. (Van olyan vélemény, mely szerint el kellene vetni a régi elnevezést, az „epehólyag-összehúzó” nevet, és viselkedés-hormonra változtatni.) Többek között ez a hormon is azon anyagok közé tartozik, mely a jóllakottság érzését váltja ki, és egyúttal megszünteti az éhségérzetet.

Tápanyagaink túlnyomó többségét a hasnyálmirigyben termelôdô enzimek emésztik meg, azaz parányi részecskékké bontják, melyek aztán fölszívódnak a bélbôl és a véráramon (vagy a nyirokutakon) keresztül eljutnak rendeltetési helyükre. Nyilvánvaló tehát, hogy ha nem termelôdik elegendô emésztôenzim, vagy ha termelôdik is, de csak korlátozott mennyiségben jut ki a patkóbélbe, akkor az elfogyasztott ételek kisebb-nagyobb része nem tud megemésztôdni. A megemésztetlen szénhidrát erjedni, a fehérje pedig rothadni kezd, ami gázképzôdést, puffadást eredményez.

De nemcsak a hasnyálmirigy, hanem a vékonybél nyálkahártyája is termel emésztôenzimeket, melyek bizonyos anyagokat a hasnyál enzimei nélkül is képesek megemészteni. Viszont ha az emésztés fô iránya nem kielégítô, akkor a bél hámsejtjei is megsínylik azt, hiszen a fontos anyagok többsége a hasnyálenzimek tevékenységének mérséklôdése miatt nem jut el rendeltetési helyére, és e sejtek is egyre kevésbé képesek ellátni feladataikat. Amennyiben tartósan fönnáll ez az egyre növekvô hiányállapot, akkor csökken az általuk termelt enzimek mennyisége, és az emésztésben újabb zavarok lépnek föl. Példa erre a fölnôtt korban kialakuló, egyre gyakoribbá váló tejcukor-intolerancia, vagyis a tejcukorbontó bélenzim csökkenésébôl vagy hiányából eredôen a tejben lévô cukor nem emésztôdik, hanem erjed, és gázképzôdést, puffadást, szélgörcsöket, esetleg hasmenést eredményez.

A gyümölcscukor emésztôenzime a bélnyálkahártyában termelôdik, így a gyümölcsök emésztéséhez nem szükséges a hasnyálmirigy nedveinek segítsége. Ezért lehet bármikor gyümölcsöt fogyasztani – a nagyobb étkezések idôpontjától függetlenül –, ha a bélrendszer még nem károsodott.

Az ételeinkben lévô rostok segítik a bélben a tápanyagok nagyobb felületen történô eloszlását, fokozva ezzel az enzimek számára a jobb hozzáférhetôséget, azaz a minél tökéletesebb emésztést. Ezért lehetôleg minden étkezéskor kívánatos a rostfogyasztás, lehetôleg savanyúság, esetleg kompót vagy gyümölcsök formájában. (A korpa fogyasztásának jótékony hatása kétségtelen, de még kefirrel keverten sem nevezhetô igazi emberi eledelnek.)

Fontos tényezô az emésztôtraktus muködésében a bôséges folyadékfogyasztás is, egyrészt mert a kellôen híg ételpép könnyebben halad tova a belekben, másrészt pedig a vízoldékony anyagok fölszívódása csak oldott állapotban mehet végbe. És mert a szervezet egészének is nagy mennyiségu folyadékra van szüksége a normális muködéshez – s ezt a béltartalom rovására meg is szerzi magának! –, ezért elengedhetetlenül szükséges a napi másfél-két liternyi folyadék fölvétele.

 

 

AZ ÉTELEK HATÁSA AZ EMÉSZTÉSRE

 

A táplálkozástudomány nehezen vizsgálható területe ez, hiszen ételeinkben az egyes tápanyagok, vitaminok és ásványi anyagok együttesen fordulnak elô, így nem könnyu annak eldöntése, hogy melyik összetevô milyen hatásért felelôs. Azok az „inger-ételek”, azaz meghatározott összetevôkbôl álló keverékek vagy tiszta kémiai vegyületek, melyeket vizsgálatokhoz szokás használni, biztosítják ugyan a kutatás megkívánta pontos megismételhetôséget, de távolról sem hasonlítanak hétköznapi eledeleinkhez vagy a hatásukra képzôdött, az emberi szervezetben normál táplálkozás során fölszabaduló molekulák mennyiségéhez. Az így kapott eredmények viszont nemcsak emiatt állnak távol a normál étkezés során bekövetkezô folyamatoktól, hanem azért is, mert a vizsgálat során olyan nem kellemes beavatkozásokat is el kell viselni, amelyek nem részei a szokványos étkezésnek, s az általuk keltett lelki és testi megpróbáltatás részben befolyásolja az eredmények alakulását, részben pedig a gyakori ismételhetôséget korlátozza. Mindezek a vizsgálatok természetesen fontosak a tudományos megismerés szempontjából, de a hétköznapok gyakorlatában nem jönnek szóba.

Néhány hagyományos vizsgálat

Túl a kutatások megkívánta vizsgálatokon gyakorta merül föl egyes betegségek tisztázása kapcsán a gyomor-bél rendszer szondázása. A néhány milliméter átmérôju, egy-másfél méter hosszú csô lenyelése és hosszas elviselése (a szájtól kezdôdôen akár a vékonybél elejéig) nemcsak kellemetlen a garatot, gyomrot izgatva és öklendezést kiváltva, hanem végig, az egész emésztôrendszer számára többlet-ingert jelent, megváltoztatva a muködést és így az arról alkotott képet. (Különösen nehezen elviselhetô, ha ez a csô gumiból van, amit még manapság is gyakran használnak gyomornedv vagy epe gyujtése-szerzése céljából, noha a félkemény muanyag szonda is alkalmas rá és sokkal „emberségesebb”.)

A gyomorsav-termelés mértékének meghatározásához korábban koffeint itattak, mely inger megközelíti a szokványos táplálkozás ingererôsségét, tehát arról adott információt, mennyi gyomorsavat (és gyomornedvet) képes a gyomor termelni normál étkezéskor. A ma használatos vizsgálóanyaggal, többek között, a savtermelés maximális mértéke állapítható meg – s ennek alapján lesz valakinek pl. sok „sava” és kap savcsökkentô gyógyszert –, noha ilyen erôsségu ingert a szokványos ételek nem jelentenek. Mindezek alapján inkább elfogadható az az álláspont, hogy a fölnôtt lakosság zömmel inkább savhiányos (a gyermekek köztudottan azok), és a föllépô gyomorégést, „savérzés”-t nem a fokozott savtermelés okozza.

Errôl a muködésrôl pontosabb információt ad a vékony elektródszál lenyelése és folyamatos bentléte mellett végzett vizsgálat, mely normális étkezés során szolgáltat adatokat, akár 24 órán keresztül, a savviszonyokról, ámbár ez sem mondható sem kellemesnek, sem teljesen természetesnek (hiszen folyamatosan izgatja a nyálkahártyát).

A gyomor-patkóbél tükrözése fölmerülô komoly betegség tisztázására ma már rutinvizsgálat – bár a szükségesnél jóval többször, már a legkisebb gyomorpanasznál is végzik –, melynek során levegôt pumpálnak a gyomorba, de az így „fölfújt” gyomor mozgása, nedvtermelése sem a természetes muködést tükrözi vissza.

Egy újszeru vizsgálómódszer

A has ultrahang-vizsgálata kellemetlenséget nem jelent, akárhányszor ismételhetô minden veszély nélkül, alkalmas tehát az étel hatásának nyomon követésére. Láthatók a gyomor mozgásai, megközelítô pontossággal megállapítható a gyomor ürülése, és precízen mérhetô az epehólyag összehúzódása, majd visszatelôdése, amibôl viszont a gyakorlat számára kielégítô mértékben megbecsülhetô az epe-hasnyálmirigy rendszer közös záróizmának muködése, azaz az emésztônedvek kiömlése a patkóbélbe, ahol aztán az ételpéppel keveredik. Ugyancsak jól követhetô a tökéletlen emésztés miatt föllépô fokozott gázképzôdés is, noha ennek pontos mérése ily módon nem lehetséges.

Az elmúlt közel két évtizedben több mint kétezer „betegnél” – azért így, idézôjelben, mert pl. az idônkénti puffadást, gyomorégést, székrekedést és fejfájást panaszlókat vagy kisebb menstruációs zavarokkal küszködôket általában nem veszik betegszámba – vizsgáltuk ultrahanggal több tucat étel és ital hatását az emésztôrendszeri muködésre. Ez több ezer vizsgálatot jelent, melyek túlnyomó többségében a reggelire elfogyasztott – egyébként a vizsgálatban résztvevô számára szokásos – étel hatását követtük ultrahanggal a föntebb leírt muködésekre figyelemmel. Közel százra tehetô az egész napos vizsgálatok száma, amikor is reggeltôl késô estig a többszöri étkezés szerepérôl igyekeztünk adatokat gyujteni.

E nagyszámú vizsgálat alapján kialakult egy általános kép az elfogyasztott ételeknek a gyomor-bél rendszer muködésére gyakorolt hatásáról, ezért elôször nézzünk három elméleti példát arra, hogy milyen következtetés vonható le az ultrahangvizsgálatból az emésztôrendszeri muködésre, mivel a továbbiakban az egyes tápanyagféleségek és számos étel kapcsán a tényleges vizsgálat alapján megrajzolt görbék segítségével igyekszem mindezt érthetôvé tenni.

Az egyik véglet, ha az étel nem indítja be az emésztés folyamatát (9. ábra, kék nyíl): az elfogyasztott ételre megindul és egyre fokozódik az epe és hasnyál termelôdése, de nem nyílik ki a közös záróizom. Az epehólyag összehúzódni, azaz kiürülni nem tud, az epe pedig az epeutakból sem tud kifolyni, ezért tölteni kezdi az epehólyagot, mire az epehólyag növekedni kezd, ami az epehólyag feszülését idézi elô (és a jobb bordaív alatt tompa nyomás, esetleg „görcsös” fájdalom jelentkezik).Természetesen a hasnyál sem képes ürülni (ez esetleg a köldök körül vagy a has fölsô részében okoz kellemetlen érzést vagy akár fájdalmat is), aminek következtében a ténylegesemésztés sem indul meg, az ételek erjedni-rothadni kezdenek gázképzôdés, puffadás kíséretében. Ezek a panaszok, gondolom, nem ismeretlenek a „sokszor keveset” evôk vagy a nassolók számára, mivel a kis mennyiségu étel, fôleg ha sok szénhidrátot és kevés zsírt tartalmaz, gyakorta okozza a fönti kellemetlenségeket, melyek olykor komollyá is válhatnak.

A másik véglet, ha az emésztés tökéletesen muködik (9. ábra, piros nyíl): az étel hatására megindul az emésztônedvek termelôdése, a közös záróizom kinyílik, az ételhez keveredô epe egyre több cholecystokinint szabadít föl, ami kinyitja és folyamatosan nyitva is tartja a közös záróizmot. Ennek eredményeként folyamatosan folyik a hasnyálmirigy termelte emésztônedv az ételpéphez és folyamatosan ürül az epe is, nemcsak az epeutakból, hanem a teljesen összehúzódó epehólyagból is. Ebben az esetben gázképzôdés nincs, az ilyen étkezés után a közérzet jó, nincs elnehezülés, teltségérzés és álmosság, és hosszú idôre megszunik az éhségérzet is.

A harmadik lehetôség a „kevésbé rossz vagy kicsit jó” muködés: a közös záróizom rövid idôre (fél-másfél óra) kinyílik, az epehólyag részben összehúzódik, s így nemcsak hasnyál, hanem nagy töménységu hólyagepe is keveredik az ételpéphez. De a hamarosan bezáruló záróizom mögül már nem jut több emésztôenzim, sem epe a patkóbélbe, és az epehólyag gyorsan visszatelôdik úgy, hogy az éjszaka folyamán bekoncentrálódó epe egy része is benne marad. Az emésztés így az étel egy részét érinti csak, az emésztetlenül maradt hányad már csak erjedni és rothadni képes. (9. ábra)

A vizsgálat kivitelezése kifejezetten kellemes (bármiféle más vizsgálathoz képest), hiszen éhgyomorra megmérik az epehólyag térfogatát, majd az elfogyasztott étel után az elsô órában többször, késôbb félóránként mindaddig, míg az öszszehúzódott epehólyag térfogata újból növekedni nem kezd. Ez az idôpont jelzi, hogy a záróizom gyakorlatilag bezárult, a máj termelte epe már nem folyik ki a patkóbélbe, hanem az epehólyagot kezdi ismét feltölteni.

Elképzelhetô ugyan elvi lehetôségként, hogy kissé nyitva marad a záróizom bizonyos mértéku elfolyást biztosítva, mi közben a nagy mennyiségben termelôdô epe az epehólyagot is telíti, de az ilyenkor föllépô gázképzôdés a még kifolyó emésztôenzimek elégtelen mennyiségére utal.

Az epehólyag étkezésre bekövetkezô térfogatváltozásának követésével, mérésével jól megítélhetô az emésztônedvek elfolyásának üteme, s a hétköznapi gyakorlat számára jól megbecsülhetô a mértéke is a következményes tünetbôl, a gázképzôdés mértékébôl. De a rosszul megemésztett ételdarabok izgatják is a beleket, melyek fokozottabb bélmozgást válthatnak ki, ami szintén segíti a megítélést.

Ha az idô függvényében az epehólyag (pontosan mérhetô!) térfogatváltozását görbével írjuk le (10. ábra), akkor a háromféle görbe mutatja e muködést: a kék vonal a rosszat, a zöld a kevésbé rosszat és a piros a jót.

A gyomor mozgásai, nedvtermelése és ürülése kiegészíti az emésztésrôl alkotható képet, s egyben az is megállapítható, hogy annak tökéletlensége netán abból ered, hogy a túl lassan ürülô gyomorból az étel zöme akkor kerül a patkóbélbe, amikor már az emésztônedvek tovafolytak a vékonybélbe. Ha a gyomor túl gyorsan ürül – ami kevésbé ételek hatására, inkább valami meglévô betegség következtében fordul elô – és így az emésztônedvek csak részben érik utol tevékenységük tárgyát, a tápanyagokat, akkor az emésztésben is hiba támad.

Tehát a gyomor és a patkóbél (s ezáltal természetesen a máj-epe-hasnyálmirigy rendszer) idôben is összehangolt muködésérôl, illetve az abban föllépô zavar mibenlétérôl, mikéntjérôl is megközelítôen pontos információ nyerhetô ultrahangvizsgálattal. Nyilvánvaló, hogy az idôben zajló események követése idôt igényel, de ezzel éppen idô takarítható meg nemcsak a beteg, de az egészségügyben dolgozó csapatok („team”-ek) számára is: elmaradhatnának a további, gyakorta fölösleges vizsgálatok, melyek ráadásul nem is a valós muködést nézik. Lerövidülne a betegség lefolyása, a panaszok fönnállása, a munkából kiesett idô, s ehhez csak egy másfajta szemlélet kellene. Az ultrahangot nemcsak képalkotó vizsgálómódszerként kellene használni (mint a röntgent, a CT-t, az MRI-t), hanem arra is, amire az említettek nem alkalmasak: káros sugárzás nélkül a természetes muködések olcsó (!), de nagyon informatív vizsgálatára, mely a betegek számára nem kellemetlen, nem megterhelô és hosszasan keresgélt bajukra megoldást is talál.

Természetesen a muködések vizsgálatát az idôigényesség miatt „nem éri meg” az intézményeknek elvégezni, hiszen az egészségügyi finanszírozási rendszer nem a beteg problémájának megoldásához vezetô vizsgálatsorozatot fizeti, hanem az adott személynél aznap elvégzett egy vizsgálatot, pl. 1 „db” hasi ultrahangvizsgálatot és abban esetleg pluszként elszámolható az epehólyag térfogatának 1 „db” mérése. De csak elvétve találkozni olyan lelettel, melyben szerepel a pontos térfogat; helyette azt találjuk, hogy pl. átlagosan telt, az átlagosnál kissé nagyobb stb., noha az emésztôrendszeri muködés szempontjából rendkívül fontos a benne lévô epe mennyisége (térfogata), melynek megmérése aligha igényel egy percnél többet.

Az epehólyag az éjszaka folyamán mintegy 5-10-szeresére besuríti a máj által termelt híg epét, s ezt követôen az a feladata, hogy másnap étkezéskor összehúzódva azt a patkóbélbe ürítse, amivel aztán elôsegíti a beindult emésztési folyamatok tökéletesedését. A szervek arra valók – bármily furcsának is tunik megfogalmazása –, hogy ellássák feladatukat: a szem, hogy lássunk vele, a fül, hogy halljunk vele stb., és emiatt vizsgálják, hogy látunk-e vele és mennyire, hallunk-e vele és mennyire stb. Az epehólyagnak pedig fontos funkciója, hogy összehúzódjék, ezért aztán régen gyakorta vizsgálták is e muködést, akkortájt még röntgennel, kétszer is – éhgyomorra, majd étkezés után – kitéve a beteget a káros sugárzásnak, merthogy a vizsgálat jelentôsége meghaladta a nem túl nagy sugárveszélyt – egészen a 80-as évek közepéig.

Ezt követôen, az ultrahang hazai elterjedésekor, megvizsgálták a kórházban verbuváltak egy csoportját és ugyanazon kórház két osztályának betegei alkották az „egészséges” kontrollcsoportot. S mivel a két csoport epehólyag-összehúzódásának mértékében nem találtak jellemzôen eltérô különbséget, ezért a kandidátusi fokozattal díjazott szerzô értekezésében fölöslegesnek ítélte – a jövôre nézve – az ilyesfajta vizsgálatot, és azzal is erôsít(h)ette álláspontját, hogy épp akkor hozott az illetékes szakmai kollégium ilyen irányú döntést. A dolog pikantériája abban áll, hogy e döntésben viszont az értekezésre hivatkoztak. (Valószínuleg csak véletlen és jelentéktelen körülmény a tudományos fokozatra pályázó rokoni kapcsolata a szakmai kollégium erôs emberével.)

Azóta – tisztelet a kevés kivételnek – ritkán vizsgálják az epehólyag kontrakciós képességét, hiszen a szakkollégiumnak, a szakma választott képviselôinek állásfoglalása, konszenzusa, azaz közmegegyezése irányadó, mégha másfél évtizedes is.

*

(Egyébként csak a konszenzustól való eltérés esetén „szorul” az orvos, ha a vizsgálat vagy kezelés közben-után a betegnél problémák lépnek föl. Nyilvánvalóan szükség van közmegegyezésre is, csak éppen sosem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy „a természet nem végzett egyetemet”.

Különben pedig a „hivatalos” álláspont jogos mentségül szolgál a finanszírozandó tevékenységek összeállítóinak is, hogy miért nem szerepel valamely fontos vizsgálat vagy kezelés a listán!

*

Az egyes ételek hatásának leírásakor a könyv rendeltetésére, terjedelmére és nem szakember olvasóira tekintettel a legcélszerubbnek az látszott, hogy sok, egymást keresztezô és nem lényegbeli eltérései miatt mindig külön megjegyzést igénylô görbe bemutatása helyett egy vizsgált személynek a grafikonjai szerepeljenek. (Az ettôl való olykori eltérést – bizonyos folyamatok jobb megértésének magyarázatául – külön jelölöm. Az ilyen ábrákon az A-görbe „standard” vizsgálté.)

A kiválasztott személy alkatilag az átlagos magyar népességnek kb. megfelelô, szellemi foglalkozású férfi (175 cm, 78 kg – a testtömeg-indexe alapján „hivatalosan” túlsúlyos, bár nem tunik annak).

Természetesen ugyanazon személy sem mindig pontosan ugyanúgy reagál ugyanarra az ételre, de irányát és lényegét tekintve ugyanolyan változásokat produkál: ezt hívják szaknyelven „egyénen belüli (!) változatnak, variációnak”. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a szervezet mindig törekszik belsô állandóságának megôrzésére, de a változó mértéku külsô hatások kiegyenlítése során ezt csak kissé eltérô válaszreakciókkal képes megtenni.

A nôk a menstruációs ciklus utolsó harmadában a megemelkedett sárgatest-hormon szintje miatt kevésbé reagálnak ugyanarra az ételre, melyben a hormon közvetlen hatása mellett leginkább szervezetük fokozott vízvisszatartása játszik közre, és ezek együttesen csökkentik az emésztés hatékonyságát. E folyamatok eredményeként ebben az idôszakban kissé növekszik a testsúly is (és ilyenkor szokták abbahagyni a hetek óta tartó sanyarú diétájukat az eredménytelennek tunô fogyókúra miatt).

S még egy fontosnak bizonyult mozzanat! A testi (vagy lelki) megterhelés, kimerültség is – még ha ez csak pillanatnyi vagy átmeneti – rontja az ételek egyébként megszokott emésztôrendszeri muködést befolyásoló hatását. Az utóbbi években a vizsgáltjaink túlnyomó többsége kisebb-nagyobb bajokkal küszködô egyetemisták közül került ki, és a vizsgaidôszakban e muködések csökkenését lehetett tapasztalni. Különösen föltunô volt e változás egy áttanult éjszaka után néhány órás alvást követôen, de nehéz vizsgákat megelôzôen is, míg a félelmetes hírben álló vizsgáztatónál sikeresen abszolvált megmérettetést követôen visszaállt a „normális” muködési rend.

Ami pedig az egyének közötti eltéréseket illeti! Egy kistermetu, vékony ember számára egy bizonyos ételmennyiség közel ugyanúgy hat, mint egy termetesnél a jóval nagyobb adag, bár döntôen a benne lévô hatékony összetevôk szabják meg a hatást, ugyanis a térfogat mechanikus ingerként rásegít a muködésre. A fogyókúrázók, például, ezért csökkenthetik bôséges rostfogyasztás (sok savanyúság!) segítségével a fölveendô, a kellôen kielégítô muködéshez „szükséges” zsír menynyiségét.

 

 

SZÉNHIDRÁTOK, A REGGELI LEKVÁROS KENYÉR ÉS A PUFFADÁS

 

A szénhidrátok a régi szemlélet szerint sem okoznak epehólyag- összehúzódást, azaz – szakmai megfogalmazásban – nem váltják ki a cholecystokinin fölszabadulását, és így nem nyitják ki az emésztônedveknek szabad elfolyást biztosító vezeték közös záróizmát sem. Ennek következtében a zömmel szénhidrátból álló ételek csupán a nyálenzim rövid ideig tartó hatására csak elenyészô mértékben emésztôdnek, nagyrészük erjedésnek indul a belekben, nagymérvu gázképzôdés kíséretében.

Miután meglepôen nagynak bizonyult azoknak a száma, akiknek reggelije lekváros kenyérbôl és egy csésze innivalóból áll, ezért megvizsgáltuk ennek hatását.

A 11. ábra két (kör)szelet kenyérbôl és nagymennyiségu, 20 dkg(!) baracklekvárból, valamint egy csésze teából álló reggeli elfogyasztását követô változásokat mutatja az ugyanaznap vizsgált három személynél. A „standard személy”-nél (piros vonal) az elsô órában nem húzódik össze az epehólyag, s késôbb sem változik lényegesen a térfogat – a továbbiakban kéretik ilyenkor mindig hozzágondolni, hogy nem szabadul föl elég cholecystokinin, és alig nyílik ki az epe-hasnyálmirigy vezeték közös záróizma, aminek következtében nagyon kevés emésztônedv jut ki a nyombélbe! A másik két vizsgáltnál – a jóval kisebb testsúlyú és alacsonyabb termetu nôknél – (kék, ill. zöld vonal) bekövetkezik kismértéku, ingadozó, de nem kielégítô mértéku térfogatcsökkenés (itt is kérem – a továbbiakban is mindig – hozzágondolni a következményes folyamatokat, leginkább a kismértékben, megszakításokkal és rövid ideig ürülô emésztôenzimeket). Mivel azonban egy-másfél óra múltán egyre fokozódó panaszok léptek föl, ennek enyhítésére mindhárman egy-egy citrom levébôl készült limonádét is ittak (ismételten is), mire a kellemetlenségek enyhülni kezdtek.

Mindhárman különbözô mérvu gyomorégést, émelygést, fejfájást és nagymértéku puffadást jeleztek (utóbbi panaszt az ultrahang-vizsgálat alátámasztotta), és a gyomorban még bôségesen volt az elfogyasztott ételbôl a reggeli után négy órával is, annak ellenére, hogy az erôsen savanyú limonádé ra, ha lassan is, de megindult a pangó, ingamozgást végzô (azaz kínlódó) gyomor ürülése.

Általában persze nem ennyi szénhidrátot esznek reggelire, hanem jóval kevesebbet, bekapnak egy-két kiflit, s isznak mellé egy bögre tejet, teát vagy zabpehely pótolja a kenyérféleséget. Még a hozzá evett kevéske fölvágott vagy sajt sem elegendô az emésztôrendszeri muködések jó beindításához. De nem a lekvárral, mézzel, zabpehellyel vagy müzlivel van a baj, hanem azzal, hogy a reggeli helyett eszik ahelyett, hogy utána ennék – ha már valaki annyira szereti vagy valamiért ragaszkodik hozzá.

Elsôsorban arra gondolok itt, hogy csodákat tevô hatásáról olvasni vagy hallani itt-ott. (Kérdés persze, hogy egy kiadós reggeli után jólesik-e még a müzli vagy a korpa.)

 

 

FEHÉRJÉK, A TEJ ÉS NÉHÁNY TEJTERMÉK HATÁSA, HÚSFÉLÉK HATÉKONYSÁGA

 

A ma is elfogadottnak tekintett régi szemlélet szerint a szénhidrátok nem, de a fehérjék, ill. azok alkotóelemei, az aminosavak (és a zsírok) összehúzódásra késztetik az epehólyagot, tehát fölszabadítják az e muködést is kiváltó hormont.

Tisztán fehérjét azonban elenyészôen kevés étel tartalmaz, így e hatást három, keményre fôzött tojás fehérjéjével, mint biztosan csak fehérjébôl álló étekkel vizsgáltuk. A 12. ábra elsô része ezt mutatja, míg a második fele a késôbb elfogyasztott három tojássárgája hatását. A két görbe (A, A) a standard személynél két év különbséggel végzett két vizsgálatot mutat, s a harmadik (szaggatott vonal) egy másik személy (B) vizsgálatát.

Az elfogyasztott fehérje beindítja a májmuködést, s így az epetermelést is, de a záróizom egy ideig nem nyílik ki, ezért – ha nincs teljesen tele az epehólyag – láthatóan növekszik a térfogata. Talán a gyomorban megkezdôdô fehérjeemésztés során keletkezô (az idô rövidsége miatt vélhetôleg kis menynyiségu) aminosavak hatására a régi nézet szerint, de sokkal valószínubben a gyomorból kiinduló (idegi?, kémiai?) ingerre és a patkóbélbe jutó kemény fehérjedarabok mechanikus inger hatására (az ultrahang idôbeli egybeesést mutatott) az epehólyag kissé összehúzódott, néhány ml (cm3) epe ürülése után azonban újból telôdni kezdett. Mindkét esetben a visszatelôdés, az epehólyag újbóli térfogat növekedése már kellemetlen feszülô érzést váltott ki, s az akkor elfogyasztott három sárgája viszont gyors és igen nagymérvu összehúzódást, azaz az epehólyag szinte tökéletes kiürülését eredményezte.

A húsleves fehérje-lebontási termékekbôl (aminosavakból, de fôként kisebb aminosav-láncokból) álló folyadékelegynek tekinthetô. A zsírjától gyakorlatilag megfosztott 3 dl meleg húsleves hatása inkább emlékeztet ugyanennyi meleg teára bekövetkezô muködésre. Ez semmiképp nem erôsíti meg az aminosavak és fehérjék korábban föltételezett szerepét, azaz a fehérjék és lebontási termékeik sem befolyásolják érdemben e rendszer muködését.

A tojássárgája hatására bekövetkezô összehúzódás a benne lévô zsíroknak tulajdonítható, s a fô tápanyagcsoportok közül nyilvánvalóan csak a zsírok rendelkeznek a cholecytokinin termelôdését és fölszabadulását, így a közös záróizom kinyílását és tartós nyitva maradását jelentôs mértékben kiváltó hatással, ami az emésztési folyamat tökéletes végbeviteléhez elengedhetetlenül szükséges mozzanat.

 

 

FOLYADÉKOK

 

A folyadékok – úgy tunik – elsôsorban mechanikusan váltanak ki átmeneti és a mennyiségtôl függô, kis- és közepes mértéku epehólyag-összehúzódást, amit viszonylag gyors visszatelôdés követ, azaz aránylag gyorsan bezáródik a záróizom. Ez a reggeltôl délig ivott gyümölcslevek (testkontroll!) esetében azt is jelenti, hogy fölöslegesen folyik el hasnyál és az éjszaka folyamán betöményedett hólyagepe jelentôs része, amire az ezt követô étkezések során szükség lenne a minél tökéletesebb emésztéshez.

A 13. ábra néhány zsírmentes folyadék hatását mutatja be, a víz esetében több személynél is (B, C, D görbék), mert gyakorta hallani egyik, szélesköru megnyilatkozásairól ismert táplálkozástudósunktól, hogy a víz is jól összehúzza az epehólyagot; azt sejtetvén ezzel, hogy a víz is jól beindítja az emésztôrendszeri muködést (bár igaz, ezt azért sosem teszi hozzá).

 

 

ZSÍROK

 

Míg az étrendi fehérjék epehólyagot összehúzó hatása biztosan nem számottevô, addig a zsírok (és olajok) hatékony ingert jelentenek a tudomány régi és mai álláspontja szerint is. Arra vonatkozóan viszont igen kevés és ellentmondó adat található, hogy a zsírok telített vagy az olajok telítetlen zsírsavainak eltérô hatása lenne. Ami viszont bizton állítható, hogy a mennyiségük döntôen befolyásolja az epehólyag összehúzódásának a mértékét, azaz a fölszabaduló cholecystokinin mennyiségét, s egyben a közös záróizom tartós nyitva maradását. A különféle eredetu zsírokból – vélhetôen kísérô közegük miatt – nem pontosan ugyanannyi szükséges ugyanazon mértéku hatás eléréséhez: a tejzsírból kevesebb, mint az állati eredetuekbôl vagy növényi olajból, s mindezekhez képest a tojás zsírjából kimagaslóan a legkevesebb.

A tej és kefir (14. ábra) aránylag jól összehúzza az epehólyagot, de gyorsan be is zár a záróizom. A forró tej hatékonyabb, mint a hideg, bár nagyobb mennyiségu is.

A 3 dl-ben 8,4 g zsír, míg a fél literben 14 g van, azaz a tejzsír közel egy, ill. másfél dkg-ja hidegen nem kielégítô hatású, de jóval hatékonyabb a zsírmentes folyadékoknál. Ugyanakkor a 3 dl forró tea közel úgy hat, mint a fél liternyi forró tej. Mint erre még a késôbbiekben is adódik majd példa, a melegen fogyasztott ételek hatékonyabbak, mintegy alátámasztva a meleg étkezés fontosságát. S mivel a meleg étel hatékonyabb, nyilvánvalóan ugyanabból az ételbôl kevesebb szükséges, mint a hidegbôl – a szendvicsen, zöldségeken és magokon élôk bánatára.

Miután nincs elegendô számú vizsgálat e csoportból (minthogy nemigen akadt horogra olyan személy, aki meleg kakaót szokott inni), így csak mellékesen jegyzem meg, hogy a bô étkezés után ivott meleg kakaó jelentôsen megnyújtja a gyomor ürülését: órák múlva is az étel nagy része még a gyomorban látható, amely egyébként kakaó nélkül gyorsan ürül.

A különféle tejtermékek vizsgálatánál a nagyobb mennyiség hatékonysága csak a kétféle tejfölnél nem szembeötlô. A nagyobb adagoknál két, a kisebbeknél egy (kör)szelet kenyér egészítette ki a reggelit, melyhez 3 dl víz jelentette az innivalót, leszámítva a tejes étket.

A megközelítôen szokványos reggelinek megfelelô 2 dkg vaj és 10 dkg (!) sajt nem okoz kielégítô összehúzódást, bár aránylag tartós emésztônedv-ürülést eredményez (15. ábra). A vajas kenyérnél a kisebb adag nem kielégítô hatású, az 5 dkg pedig már nem nevezhetô szokványosnak, bár jól kiüríti az epehólyagot, és a jó ütemu visszatelôdés a máj számára is kellô ingert jelent a további epetermelésre, mint ahogy az egy doboznyi 20 %-os tejföl is.

A grafikonon jól látható a szinte párhuzamosan emelkedô görbéknél az epehólyag visszatelôdésének üteme, azaz a máj epetermelésének mértéke. A két sajtos ételnél a megközelítôen párhuzamosan futó s alig vagy nem emelkedô görbékbôl valószínusíthetô, hogy a záróizom teljesen nem zár be, s az egyébként folyamatosan termelôdô epével együtt a hasnyálmirigy emésztôenzimei is ürülni tudnak. (E föltételezést megerôsíti, hogy az ultrahangon ezeknél a vizsgálatoknál nem vagy alig látható fokozott gázképzôdés, ellentétben azokkal az esetekkel, ahol korán bezár a záróizom, és gyorsan telôdik vissza az epehólyag.)

Az egy doboz tejföllel együtt fogyasztott 10 dkg juhtúró lassú és kisebb mérvu összehúzódást eredményez, viszont hoszszasabban nyitva tartja a záróizmot, mint önmagában az egy doboz tejföl.

A nagyobb adagok 3-7 dkg-nyi tejzsírt tartalmaznak, ami elfogyasztható mennyiséget jelent (leszámítva a 20 dkg sajtot), ugyanakkor közel kielégítô hatásúak is az olyan szokványos reggelikhez képest, mint amilyen két-három szelet fölvágott vagy egy darabka sajt vajas kenyérrel és egy bögrényi tejjel vagy teával. Az eddigiekbôl is kitetszik, hogy ha a tejtermékek mellé saját hordozó közegük (tej, tejföl) is társul, akkor ezek is hatékonyabbak.

A tejes szakemberek abban látják ennek magyarázatát, hogy az igen apró csöppekben, egyenletesen szétszórt, diszpergált tejzsír-szemcsék száma ezáltal növekszik. A tejzsír apró csöppjei – vélhetôen jobb hozzáférhetôsége miatt – egyébként is könnyebben emésztôdnek, mint az állati zsírok vagy növényi olajok. Ugyanis az elsônél a zsírsejtekbôl kell kiszabadulnia a zsíroknak (és nem tudunk minden zsírsejtet szétrágni), a növényi olajok pedig nagyobb méretu csöppeket alkotnak, s mindkettô jó fölhasználásához nagy mennyiségu és tömény epe szükséges, ami szappan módjára apró szemcsékké alakítva a zsírokat, hozzáférhetôvé teszi a zsíremésztô enzim, a lipáz számára.

A 16. ábra a vajas kenyér után ivott tej-, illetve ásványvíz hatásbeli különbségét mutatja ugyanannál,a személynél, jól illusztrálva a természetes hordozóközeg fontosságát. Ez a mindennapok gyakorlatában azt jelenti, hogy ha tejterméket eszünk, akkor inkább tejet igyunk mellé és ne teát, vagy ha már teát iszunk, akkor együnk többet a sajtból, a vajból stb., hogy ugyanazt a hatékonyságot elérjük.

A húsféleségek (húsipari termékek) egy részét melegen, másik részét hidegen szokás enni, de a melegszendvics-éra beköszönte elmosta ezeket a határokat, s nem szabad elfeledkezni a gyorséttermek nyújtotta kínálatról sem. Ennek ellenére a hagyományos csoportosításnak megfelelôen mutatja a 17. ábra a melegen fogyasztott ételek hatását.

Az ételek mellé (az 5 dkg mustárhoz is) a kb. egy zsemlének megfelelô egy nagy szelet kenyér járt, a debrecenihez kettô, míg nagyobb adag májkrémhez és virslihez pedig másfél.

A 3 db (15 dkg) virsli hatékonysága jócskán elmarad a két és fél párhoz képest, ezt pedig jelentôsen túlszárnyalja a debreceni, ami már – mondhatni – tökéletesen beindítja és muködteti az emésztôrendszer fölsô szakaszát, mely döntôen felelôs a jó emésztésért. Egészen kicsire összehúzza az epehólyagot, azaz teljesen kiüríti, s visszatelôdése még három óra elteltével sem kezdôdik meg, tehát folyamatosan ürül a hasnyálmirigybôl is az emésztônedv.

A másfél pár virsli zsírtartalma 3 dkg, a két és fél páré 5 dkg, a 3 db (30 dkg) debrecenié pedig már 8 dkg! Utóbbi adagja igencsak meghaladja a szokványos reggelik mennyiségét, megenni sem könnyu a kevés reggelikhez szokottnak, de hát ennyi szükséges a kifejezetten jó muködéshez. Ráadásul ez a 80 g-nyi zsír meghaladja a mai táplálkozástudományi konszenzus által ajánlott egész napi 60–70 g-nyi fölvételt, de ezt a szervezet nem tudja. Azt viszont igen, hogy ez bôségesen elegendô, s ezért éhséget egy ilyen reggeli után csak a késô délután folyamán jelez. A kenyérrel és mustárral együtt így bevitt energia nem haladja meg az 1100 kcal-t, ami viszont még egy ülô foglalkozású henye ember szükségletének felét is alig éri el.

Egy ilyen reggeli után elegendô egy késôdélutáni kiadós étkezés, azaz az ebéd és vacsora összevonása – ami nem idegen a honi étkezési szokásoktól, hiszen szép szavunk, az estebéd erre utal – már szükségtelenné teszi a vacsorát, és még a kalóriákkal sem kell veszôdni. Természetesen itt nem arról van szó, hogy a jó muködés érdekében – ha ízlik, ha nem, ha jólesik, ha nem –, kötelezôen hetente többször másfél pár debrecenit kell reggelire begyurni, hanem pusztán arról, hogy ne buntudattal egye, aki szereti; és még ráadásul az emésztésének is kifejezetten jót tesz.

De vajon kell-e, hogy teljesen kiürüljön az epehólyag? Az orvosi közmegegyezés szerint, ha a térfogat felére csökken, az már jónak számít, noha szakmai berkekben közismert, hogy epeszondázáskor egyre töményebb epe ürül az epehólyagból. Az már kevésbé köztudott, hogy az aránylag könnyen ürülô epe után a még bent maradó rész koncentrációja, töménysége jóval nagyobb a kiürültnél. Ha a szondázással párhuzamosan az epehólyag összehúzódását is követjük – amit sok száz esetben meg is tettünk –, akkor nyilvánvalóvá válik mindez és az is, hogy jó összehúzódásnak a 95 % fölötti térfogatcsökkenés tekintendô!

Ha el is tekintünk a bélbe kiürülô epe szerepétôl – amiben a mennyiség és annak töménysége, koncentrációja döntô fontosságú –, s csak önmagát az epehólyagban fölgyülemlô epét nézzük, akkor a minél teljesebb kiürülés jelentôsége az alábbi példával könnyen megvilágítható. Ha egy tartály megtelik vízzel, s mindig csak a tetejérôl öntjük le a víz kisebb-nagyobb részét, az alján egyre inkább leülepszik iszapszeruen a hordalék, és az alsó vízrétegben egyre nagyobb lesz a koncentrációja. Ha viszont minden nap teljesen kiürítjük a tartályt, ha az összes vizet kiöntjük belôle, azzal a hordalékot is eltávolítjuk.

Mint már szó volt róla, de mert nem lehet elégszer szó róla, ezért most is: az epehólyag az éjszaka folyamán 6-10-szeresére betöményíti a májban termelt epét, s ha az étkezésekkel csak az epehólyag egy része ürül ki – hasonlóan a fönti példához –, a bent maradó rész egyre töményebb lesz. Egy idô után elôször iszapszeruen összecsapzódik, kis gömbökké áll össze – ami ultrahangvizsgálattal jól látható, s a leleten iszap-golyónak (sludge ball) írnak le –, majd késôbb már epekôvé áll öszsze. Az epekô képzôdésének egyik legfôbb oka pedig a tartósan renyhén ürülô epehólyag.

De mivel az epehólyagban összegyulô „hordalék” naponkénti kiürülése a jó emésztôrendszeri muködésen kívül az egész szervezet számára is rendkívüli fontosságú a benne lévô epesavak miatt, így az csak mellékes hozadéka a minél teljesebb epehólyag-összehúzódásnak, hogy az epekôképzôdés veszélye is elhárul.

A 18. ábráról a hidegen fogyasztott ételek hatása olvasható le. A 10 dkg kenômájas, a benne lévô közel 3 dkg-nyi zsírja is tartós és nagymérvu összehúzódást eredményez, ennél kevésbé, de még kielégítôen hat a kis doboz szardínia. A 10 dkg téliszalámi 4,5 dkg zsírja már csak az epehólyag négyötödét üríti ki, de három óra múlva még nem kezd visszatelôdni. A zalai fölvágott 3 dkg-nyi zsírtartalma és a 2,5 dkg vaj együttes hatására kiürül ugyan az epehólyag kilenctizede, viszont már két óra múltán megkezdôdik a visszatelôdés.

Az egy doboznyi olajos szardínia, amiben kb. 2 dkg olaj van, bár csak az epehólyag-tartalom öthatodát juttatja a nyombélbe, de mivel igen lassú a visszatelôdés mértéke, így jó hatású. Azokat az olajos halakat, melyekben kevés az olaj, érdemes kiegészíteni úgy, hogy mintegy 2 evôkanálnyi (kb. 2 dkg-nyi) legyen benne.

A tankönyvek szerint az olajos hal a legnehezebben emészthetô ételek közé tartozik, de ez csak akkor igaz, ha nem savanyítjuk meg kellôen. Ilyenkor hosszú órák múlva is még a gyomorban található a nagy része, gyakran rossz közérzetet, böfögést idézve elô annak jeleként, hogy nem ürül a gyomorból, mire az, a természetessel ellentétes, a nyelôcsô felé irányuló mozgással, antiperisztaltikával válaszol a „nehéz” ételre. Ha viszont kellôen savanyú – pl. egy egész citrom levét csavarjuk hozzá –, akkor mindezen kellemetlenségek nem következnek be, a nehéz étel könnyuvé válik, kiváltja a kielégítôen jó muködést, és tartósan megszünteti az éhségérzetet. Ezért a kis doboznyi (125 g-os) olajos hal kb. 270 kalóriája „miatt” mindenképpen a fogyókúra egyik gyakran beiktatandó ételei közé sorolandó, már amennyiben a fogyni vágyó szívesen eszi, savanyúan is. (És egy gyakorlati tanács: a villával megtört halat jól keverjük össze az olajjal és a citromlével, s ezt az olajos-citromos-halhúsos pépet fogyasszuk el.)

A gyomor falát bekenô olajra antiperisztaltikával és az azt kísérô kellemetlenségekkel válaszol a gyomor, és valószínuleg ilyenkor vagy lelassul vagy kisebb mértéku a sósavtermelés, így késôbb válik annyira savanyúvá az ételpép, hogy kiürülhessen. A gyomor keverô mozgásaival szeretné elérni az étel „átsavanyosodását”, és erôlködik az ürülés érdekében, ami ha nem megy a helyes irányba lefelé, megkísérli a természetessel ellentétes irányba, antiperisztaltikus mozgással fölfelé-kifelé, ami szerencsére legtöbbször csak levegô kiböfögését eredményezi. Mindezek a mozgások – az erôlködést jelzô ingázó, az idônkénti antiperisztaltika és az étel lassú ütemu ürülése – ultrahanggal jól láthatók és folyamatában jól követhetôk.

Sajnálatos módon a teljesítményközpontú finanszírozási rendszer a beteg szokásosnál kissé hosszabb, a muködésre is kiterjedô vizsgálatának költségeit nem állja. Pedig ha ezt tenné, olcsóbban megúszná, és sokat nyerne a rossz muködés okozta, következményes betegségek elmaradásán, hosszú távon pedig busásan megtérülô befektetés lenne, ha – mondjuk – nem óránkénti négy, hanem csak három beteg, de a muködésre is irányuló vizsgálatát kellene elvégezni. És „mellesleg” a beteg is jól járna!

*

Bár nem közvetlenül a könyv tárgyához tartozó, de a föntiekkel kapcsolatos, így elmondom, hátha … A 80-as évek közepén „elkeverítettek” az akkor még nagyhatalmú Aczél Györgyhöz, hogy segítségével hagyjanak már végre dolgozni bennünket. Gyakran közbekérdezô érdeklôdéssel hallgatta a muködés vizsgálatának fontosságáról szóló mondandómat – közel egy órát várakoztatva a következô elôjegyzett idôpontra érkezett szovjet elvtársait –, majd végül ez a mellbevágó mondata zárta le beszélgetésünk lényegét: „Az elmaradt népgazdasági kár nem realizálható haszon”. (Mentségére szóljon, hogy nem volt gazdasági szakember, és orvosi esküt sem tett.)

Apropója találkozásunknak akkor még elsôsorban nem nyílt szakmai ellehetetlenítés volt, hanem politikai álcázású, de szakmai akadályoztatás. Azok a támadások magas politikai ellenállhatnék-szintemre épültek, heccelve kórházi, rendelôintézeti párttitkárokat és igazgatókat Zuglóban, a László kórházban és máshol, s ennek következtében örökös vándorúton tucatnyi rendelôben dolgoztam, olykor besurranó belgyógyászként.

Sokszor azóta (legutóbb két éve), ha felelôs vezetô orvosokkal vagy a betegbiztosító fôembereivel beszéltem hivatalukban, ez a mondat – s az ennek megfelelô gondolkodásmód jött szembe velem –, csak a „népgazdaság” szót valami korszeruen hangzóra cserélték.

 

 

A TOJÁS HATÁSA, MENNYISÉGÉNEK SZEREPE

 

Mind a tejtermékekbôl, mind a húsfélékbôl – a szokványoshoz képest – tetemes ételmennyiségeiknek zsírja szabja meg a muködést és nem a fehérjetartalma, s – mint ahogy errôl már esett is szó – ez a tojásra is vonatkozik. Viszont lényeges különbség található a hatékonyság tekintetében, ugyanis a tojászsírból, azaz magából a tojás(sárgájá)ból jóval kevesebb szükséges – ami az egyszerre elfogyasztható, emberi léptéku mennyiséget illeti –, mint bármely más zsírból (és így bármely ételbôl).

Hogy hány darab tojás mekkora összehúzódást képes kiváltani, és hogy az elkészítés módja mennyiben befolyásolja a hatást, arról a 19. ábrán látható görbék árulkodnak.

A lágy és kemény tojás között nincs lényeges különbség a kiváltott összehúzódás nagyságában, de kissé lassabban zajlik a keményre fôzött tojásnál, amiben nemcsak hidegen fogyasztása, hanem lassúbb emésztôdése is közrejátszik. Az epehólyag visszatelôdését a (meleg) lágy tojás lassabban idézi elô, vélhetôen azért, mert jobb emészthetôsége és gyorsabb fölszívódása nem készteti a májat fokozottabb muködésre. De ezek a különbségek nem lényegesek, tehát szinte mindegy, hogy keményre fôzött vagy valamilyen lágyabb állagú tojásételt eszünk, legyen az lágy tojás, tükörtojás, rántotta, omlett vagy szalonnán, sonkán sütött tojás (ham and eggs).

Döntôen befolyásolja viszont az összehúzódás mértékét a tojás mennyisége. Egy tojás hatására az epehólyag „csupán” kétharmadára húzódik össze, s ezt a mértéket 6 g, azaz alig több mint fél dkg (!) tojászsír váltja ki, ami csak a három tojáshoz képest tekinthetô „kismértéku” ürülésnek.

Két tojás elfogyasztása az epehólyag tartalmának már kb. háromnegyedét üríti ki, a hagyományos szemlélet szerint tehát igencsak jó kontrakciót okoz, noha a muködés szempontjából messze nem kielégítôt. Hiszen sem az összehúzódás mértéke, sem pedig az aránylag gyors visszatelôdés nem szolgálja a jó emésztést. Mindez természetesen viszonylagos, hiszen kevés olyan szokványos ételt találni – még könnyen fogyasztható mennyiségben –, mely képes ezt a „rossz” hatásfokot kiváltani.

Három tojás 1,8 g-nyi, azaz a 2 dkg-t sem elérô zsírtartalma (és csak 225 kalóriája!) közel 100 %-os, azaz tökéletes epehólyag-ürülést eredményez.

Amennyiben a tojásból készített ételhez – szalonnás rántotta, ham and eggs, omlett – zsírt is használunk, akkor késôbb kezdôdik és lassabban telítôdik vissza az epehólyag (20. ábra).

A szinte teljesen kiürült epehólyagban nem marad tehát „hordalék”, ami a szervezet egészséges muködéséhez egyébként is oly nagyon szükséges, hanem bekerülve a vékonybélbe – részint helyben, részint fölszívódván a vérbe jutva – jelentôsen elôsegíti a normális anyagcserét.

A tojásételek legnagyobb elônye, hogy ételeink közül a legjobban muködtetik a gyomor-bél rendszer emésztésért és az anyagcseréért döntôen felelôs szakaszát, ráadásul könnyen fogyasztható mennyiségben. Más ételekbôl hasonló mértéku hatáshoz meglehetôsen nagy adagok szükségesek (a 10-15 dkg kenômájas sem mondható kevésnek, ráadásul ritkábban kerül étlapunkra, mint a tojás).

Sokféle népesség étkezési szokásait vizsgálva, 383 kultúrkörbôl fehérjeforrásul – messze leggyakrabban – 363-ban (94 %) a csirke és tojás szolgált, a szarvasmarha és a tej csak közel kétszázban (51 %), a sertés még a felében sem (47 %), a hal ezután következik (42 %), majd a birka (28 %) – s csupán érdekességként: a kutya- és patkányhús 11 %-ban.

Még nagyon visszafogottan fogalmazva is mondható tehát, hogy a tojás az egyik leggyakrabban fogyasztott, a hús kategóriába tartozó ételünk. E csoportba is sorolják szerte a világon a táplálkozástudósok, talán csak egyedül nálunk került az „egyéb ételek” néven összefoglaltak közé, melyet csak igen ritkán és kis mennyiségben ajánlanak étrendbe iktatni.

 

 

A SAVANYÚ HATÁSA

 

Már többször említésre került, hogy a gyomor normális muködése során csak a kellôen savanyú ételpépet üríti ki aránylag gyors ütemben. Az egyes ételek eltérô mértékben váltják ki a gyomorsósav termelôdését, miközben izgató hatásuk révén a gyomornedv mennyisége nôhet úgy, hogy benne a savkoncentráció alacsony. Azaz röntgen- vagy ultrahang vizsgálat során észlelhetô nagyobb mennyiségu gyomornedv csak nagyon ritkán jelent fokozott savtermelést! Bôséges mennyiségu gyomornedvet gyakorta látni üres gyomorra elfogyasztott rostok hatására – alma esetében leginkább –, de mert nem eléggé „savas”, ezért az ilyenkor (nyelôcsôben, garatban) föllépô gyomorégés, „savérzés” hátterében az ürülés zavara miatt bekövetkezô, a természetessel ellentétes irányú, a nyelôcsô felé haladó mozgás, az antiperisztaltika áll.

A teljesen savhiányos gyomor mozgása is rendellenes és fölléphet antiperisztaltika, ami szintén gyomorégést vált ki, de ilyenkor folyamatosan fönnálló hasmenés társul a beteg állapothoz, amit egyébként savanyú itallal gyorsan rendezni vagy legalábbis lényegesen javítani lehet.

Szükséges tehát – fôleg nagy szénhidráttartalmú vagy nagyon zsíros-olajos étkezés esetén – a gyomor muködését segíteni savanyúsággal vagy minél savanyúbb italokkal (limonádé, citromos tea stb.). S mivel pl. buktához, fánkhoz, palacsintához, grízes tésztához vagy túrós csuszához nem szokás savanyúságot enni, ilyenkor a savanyú italok jutnak szerephez.

A savanyúság rosttartalma és ezért nagyobb tömege miatt nemcsak a jóllakottság érzését növeli, hanem a nagyobb felület az emésztést is segíti, ugyanakkor a bélmuködésre is jótékony hatást fejt ki. De ehhez mennyiséget kell enni, azaz nem elegendô néhány salátalevél, néhány karika uborka vagy cékla vagy egy-két darab csemegeuborka (ráadásul utóbbi sosem eléggé savanyú).

A kompótok csupán rosttartalmuknál fogva elônyösek, hiszen többnyire túlságosan édesek, de hozzácsavarva bôséggel citromlevet „savanyúságként” is használhatók, miközben pikánssá is válnak.

Az almaecet (vagy bármely más ecet) divatja is a gyomormuködés serkentése révén tudott hódítani, mint ahogy Európában is gyorsan a legkedveltebbé vált „édes-savanyú” kínai étel. Kevesebb panaszt, kisebb puffadást okoz a savanyú szárazbab- vagy lencsefôzelék is, s ha ezt sok tejföllel (vagy habarással) készítjük, szinte nem is lép föl gázképzôdés.

A savanyú étel egyben diétás is! Beleértve ebbe a töltött káposztát is, melynek savanyúsága mellett a zsírossága méginkább segíti „diétás” hatását, hiszen nemcsak a gyomor, hanem egyúttal a máj-epe rendszer muködését is serkenti.

A zöldségek (elôzetes) sózása – a só nedv(ki)szívó hatása révén – kiszabadítja a sejtekbôl a bennük lévô aktív anyagokat, tehát jobban hasznosíthatók azok, melyek az eresztett lében találhatók (savanyú káposzta leve, uborka, retek, tök stb. leve), tehát ne öntsük el!

 

 

MIÉRT REGGELIZZÜNK ÚGY, MINT A KIRÁLY?

 

Az eddigi vizsgálatok a reggel, éhomra fogyasztott ételek, italok hatását mutatta, de a magyar étkezési szokásokban évszázadok óta ott az ebéd és a vacsora is. Az utóbbi fél évszázadban jött divatba a tízórai és uzsonna, nem kevéssé annak hatására, hogy már hajnalban a szövôgépek mellé állították a nôket, megszunt az otthoni kiadós ebéd, az üzemi konyha után délutánra megéheztek, így uzsonnával verték el éhüket, s maradt végül kárpótlásul a kiadós vacsora.

(A magyar paraszt is hajnalban kelt, de jól beszalonnázva ment ki a földekre dolgozni, és a nehéz fizikai munka ellenére is elegendônek bizonyult a legtöbbször tartalmas levesbôl álló ebéd, majd a vacsora. Régi képeket nézegetve még elvétve se látni kövér parasztot, de munkást se – s ez nem csak a rosszabb táplálkozási lehetôségekbôl fakadt.)

Mai rohanó, „szendvicses” világunk hétköznapjaira a bôséges vacsora maradt, a napközbeni többszöri kis étkezéssel. S amikor azt olvasni a 90-es években, hogy „az elmúlt 30 évben tragikusan, 60 %-kal nôtt a keringési betegségek száma” – s teszem hozzá az elhízás és csontritkulás is ijesztô mértékben növekedett –, akkor nem lehet mindezt csupán a bôségesebb táplálkozásra, a lakosság étkezési fegyelmezetlenségére kenni, hiszen megváltozott az étkezés gyakorisága is – nem utolsósorban a „sokszor keveset enni” étrendi ajánlás hatására. És ez a változás, épp azáltal, hogy az egyszerre elfogyasztott ételmennyiség nem volt elegendô az emésztôrendszeri muködések tökéletes véghezviteléhez, semmiképp sem hagyható figyelmen kívül bizonyos betegségek nagymérvu megszaporodásában. Csakhogy e kórságok látványos tünetet sokáig nem okoznak, hanem észrevétlenül lopakodnak elôre, sokszor évtizedeken át, míg aztán a késôi fölnôttkorban „váratlanul” megjelennek, s zömmel a középkorúak – az egy-két évtizede még fiatalok – közül szedik áldozataikat.

Nézzük tehát a napi többszöri, „korszeru”, valamint az emésztôrendszeri muködést is figyelembe vevô kétféle étrend hatását. A Népszava hosszú idôn keresztül közölt „Heti étrendjavaslat”- ából választottuk mindjárt az elsôt, az aznapra, hétfôre ajánlott menüt, ami az 1997. február 10-i lapszámban jelent meg. A táblázat alatt ez olvasható: „Táblázatunkat az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet dietétikusai készítették azok számára, akik szeretnének egészségesen étkezni. Az étrend naponkénti energiatartalma 2200–2500 kcal között van, s ez megfelel egy ember napi szükségletének. Ezzel az energiával mindenki elvégezheti a rendszeres napi munkát, s egész héten frissnek érezheti magát.”

Miután az erre a napra szánt étel nem éri el még a 2000 kalóriát sem, ezért megnöveltük (a szokásos éttermi adagokhoz képest) azoknak az ételeknek a mennyiségét, ahol erre vonatkozóan nem adtak meg pontos adatot, mégpedig úgy, hogy a férfiaknál elérje a 2500, a nôknél pedig megközelítse a 2200 kcal-t.

A „korszeru” étrend reggelire 5 dkg sajtos párizsit, 8 dkg barna kenyeret és 10 dkg csemegeuborkát, ebédre karalábélevest, pirított csirkemájat (a férfiak 20, a nôk 10 dkg-t kaptak!), fôtt burgonyát (férfiak 30, nôk 20 dkg!), céklasalátát, uzsonnára 2 dl gyümölcsjoghurtot, vacsorára bazsalikomos, zelleres kukoricasalátát és 8 dkg barna kenyeret tartalmazott.

A másik étrend föntieknél mintegy 300 kalóriával kisebb energiatartalma reggelire ugyanannyi kenyeret, szalonnás tojást (nôk 2 tojás + 3 dkg bacon, férfiak 4 tojás + 6 dkg bacon) és káposztával töltött savanyú paprikát (nôk 10 dkg, férfiak 15 dkg), ebédre töltött káposztát (nôk 2 db tojásnyi, férfiak 4 db tojásnyi töltelékkel) és meggyes piskótát (nôk 10, férfiak 15 dkg) jelentett. Vacsorára 3 dl kefirt, 1 kiflit és 2 db Medve sajtot állítottunk be, de a 10 nôbôl és 12 férfiból senki sem fogyasztotta el, mivel nem voltak éhesek. (A „korszeru” étrend vacsoráját csak 3 nô kérte, a férfiak mind megvacsoráztak – egy kivételével, aki az elnyúló vizsgálat okozta idôhiánya miatt nem tudta befejezni a teljes vizsgálatot.)

A férfiak átlagtestsúlya 76 kg volt, 18 kg-mal több, mint a nôké, de mindkét csoport a normál testsúlyú (24-es BMI, testtömeg- index) kategóriába tartozott. A nôk átlagéletkora 29 év, míg a férfiaké 34, és hagyományos értelemben egészségeseknek tekinthetôk, csupán panaszaik miatt (puffadás, enyhe székrekedés, pattanásos arcbôr, kismértéku hajhullás, körömtöredezés, kissé megnyúlt menstruáció) kerültek vizsgálatra. A két vizsgálatra egy hét különbséggel került sor, s a köztes idôben az addigi megszokott életvitelüket és étkezésüket folytatták.

A két csoport tagjai – lényeges eltérés nélkül – hasonlóan reagáltak az egyféle étrendre, melyet a 21. ábra mutat (az A férfi, a B nô). A „korszeru”-nél reggelikor csak részlegesen ürült az epehólyag és gyorsan kezdett visszatelôdni, s mindenkinél (!) kisebb-nagyobb puffadást okozott. Ebédkor a reggeli mintegy fele még a gyomorban volt, s az ebéd is csak részben ürítette ki az epehólyagot. A puffadás ebéd után mérséklôdött, de csak az uzsonna után szunt meg teljesen.

Kérdés persze, hogy ha a férfiak is csak az elôírt mennyiséget kapták volna (10 dkg pirított májat, s nem 20 dkg-t), mennyivel rosszabb muködést eredményezett volna a jóval kevesebb zsírmennyiség bevitele és mennyivel nagyobb panaszt a kalóriák miatt jóval 30 dkg fölé emelt – már szinte ehetetlen mennyiségu – fôtt krumpli.

A szalonnás tojás teljesen kiürítette az epehólyagot, a viszszatelôdés öt (!) óra múlva indult be. A nôk öt és fél, a férfiak hat és fél óra múlva ebédeltek, bár egyik csoport sem volt még kellôen éhes (csak épp szerettük volna végigcsinálni a vizsgálatot vacsoráig, ezért fél kettôkor, ill. fél háromkor ebédelni „kellett”). Ebédig a gyomor mindenkinél kiürült, puffadás senkinél (!) sem jelentkezett.

Este hatra a kevésbé hatékony menünél alig felére, ill. negyedére telítôdött vissza az epehólyag (a napközben termelôdött epe nem koncentrálódik be!), a kifejezetten hatékony étrendnél még este nyolckor sincs számottevô visszatelôdés, az epehólyag alig tartalmaz epét. Ez azt jelenti, hogy a vacsorának mindig zsírszegényebbnek kell(ene) lennie, hiszen a zsírok emésztéséhez (tömény, koncentrált) epe szükséges! Viszont ilyenkor is szükséges (lenne) a záróizom kinyitása, amihez zsír szükséges, így megoldásként marad az igen szerény, koldusi vacsora.

Igaznak bizonyul tehát az a több évszázados szólás, mely szerint: „Reggelizzünk úgy, mint a király, ebédeljünk úgy, mint a polgár, és vacsorázzunk úgy, mint a koldus”, hiszen ez mi máson, mint a megfigyelésen, a tapasztaláson alapult. Manapság már muszerekkel is mérhetôk az étkezés hatására bekövetkezô változások a gyomor-bél traktusban, ami szintén igazolja a régiek tapasztalását.

Újkori, tudományos – alig merem leírni, hiszen a „korszeru étrend” is az (az?) – megfogalmazásban tehát: az étkezésünket kell az emésztôrendszer muködéséhez igazítani! Ugyanis nem várható el a szervezettôl, hogy a diétás divatokhoz vagy az éppen aktuális tudományos konszenzushoz igazodjék. Az évmilliók alatt kialakult szervezet képtelen erre, s csak kín és nyuglôdés számára, ha erôszakot teszünk rajta. A kínt maga a beteg tapasztalja panaszaiban, a kínlódást meg a muszer kijelzôjén látni (pl. az ürülni nem tudó, ezért ingamozgást végzô gyomrot; a lefelé haladó mozgás helyett föllépô ellentétes irányú antiperisztaltikát vagy a puffadt, tágult és lelassult mozgású beleket, esetleg az ételre összehúzódni „vágyó”, de e helyett egyre táguló, növekvô, feszülô epehólyagot).

S ha a szervezet muködéséhez igazítjuk étkezésünket, akkor a reggelinek bôségesnek kell lennie, legalábbis elegendô zsírt kell tartalmaznia, ha nincs módunk királyian reggelizni.

E célra megfelel 3 lágy tojás (3 perc!), vagy ha rohanósabb a reggel, egy doboz 20 %-os tejföl kenyérrel, kiflivel, esetleg májkrémmel jó vastagon megkent szelet kenyér. De megéri a negyed órával korábbi kelést a ráérôsebb reggeli: vajjal-sajttal- fölvágottal és sok zöldséggel (savanyúsággal) vagy a gyorsan elkészülô meleg szendvics, netán virsli. Hétvégéken meg érezzük magunkat királynak a reggelizô asztalnál: ham and eggs sok savanyúsággal, szardínia sok citrommal, vagy ráérôs szalonnázgatás paprikával, paradicsommal, hagymával és utána természetesen „desszert” (méz, lekvár, müzli, zabpehely stb. – kinek-kinek pártállása, hitvallása és legutóbbi magazin- vagy szomszédasszony-információi szerint).

 

 

A KOLDUSI VACSORA

 

Kétszeri bôséges étkezés energia-szükségletünket kielégíti, így a vacsora tulajdonképpen fölösleges, ráadásul nehezen és nagyon rossz hatásfokkal emészthetô. (A nagy vacsorák kellemetlen éjszakát hozó hatását ki ne ismerné?) Ha mégis vacsoráznunk „kell” – sokkal inkább megszokásból, mintsem szükségbôl –, akkor a valóban könnyu ételeket válasszuk és kis mennyiségben: elsôsorban a fehérjék jönnek szóba – könnyu, nem zsíros tejtermékek (kefir, joghurt) formájában vagy száraz húsok és gomba –, fôleg zöldségekkel s lehetôleg kevés szénhidráttal.

A 90-es évek derekán megvizsgálták a muzulmán böjt, a Ramadán hatását, amikor is csak napnyugta után (és csak napkeltéig) szabad enni. Ebben a négy hétben, noha kevesebb kalóriát vittek be, mint egyébként, testsúlyuk néhány kilóval növekedett. Ezt követôen megismételték a vizsgálatot úgy, hogy napkeltétôl az egész nap folyamán ehettek, de csak a müezzin napnyugtát jelzô esti imájáig, s utána már nem! E második idôszakban nemcsak visszanyerték korábbi súlyukat, hanem fogytak is valamelyest, bár többet ettek, mint a böjtben.

Este tehát már ne együnk, vagy csak a föntiek szerint, keveset és könnyut. Aki pedig fogyni is kíván, annak le kell mondania a vacsorákról, be kell érnie este zöldséggel, gyümölccsel és azonkívül marad még számára a remény, hogy majd reggel . . .

Leegyszerusítve mindez azt jelenti, hogy a napi két bô étkezés – melybôl a reggelinek kell, ha mennyiségileg nem is többnek, de hatékonyabbnak lenni – elegendô az emberi szervezet számára, s a vacsora már luxus, amit a túlsúlyosak nem nagyon engedhetnek meg maguknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy vacsorázni tilos, csupán a rendszeres nagy esti evések nem ajánlhatók. De mivel a hétköznapokban a családok fehér asztal melletti együttlétére csak este jut elegendô idô, s azon változtatni nemigen nyílik lehetôség, így a vacsora tartalmát, az asztalra kerülô étkeket kell átalakítani, a hét folyamán minél gyakrabban.

Kétségtelen tény viszont, hogy csak azt hallani, olvasni honi táplálkozási szakemberektôl, hogy naponta sokszor, de csak keveset együnk. A Táplálkozás egészségkönyve erre vonatkozóan írja a Táplálkozási ajánlások a felnôtt magyar lakosság számára c. fejezet legelején: „Egyszerre keveset együnk, de étkezzünk gyakran, négyszer-ötször naponta.” Ez tehát a hivatalos álláspont, legalábbis a kézirat leadása idején, ugyanis még a könyv megjelenésének évében, 2000 júliusában (Diéta & Fitness magazin) dr. Pados Gyula a Táplálkozási Fórum elnökeként írt oldalnyi, „Este kevesebbet” c. cikkének kiemelten áll középpontjában a „reggelizz úgy, mint a király...” szólás, ami semmiképp sem felel meg az addigi szakmai konszenzusnak. (A négy-ötszörrel szemben a királyi reggeli és polgári ebéd mellett „az este kevesebbet” együttvéve inkább csak két és fél!) Mellesleg a fejezet szerzôje csak elméleti szakember, míg a cikké osztályvezetô fôorvos, aki tapasztalatait mégiscsak a betegek mellett szerzi.

Úgy tunik, végre már érvényét vesztette a legalább már évtizede sulykolt „sokszor keveset” hazai táplálkozástudományi tétel, s remélhetôleg a jövôben ugyanolyan harsányan hirdetik majd az új tant, mint ahogy eddig az ellenkezôjét. (A tudomány márpedig ilyen, a kutatások új adatai a régi szemlélet elvetését is magukban hordozzák, s az újat is meg kell osztani a laikus lakossággal!)

 

 

A TESTKONTROLL BŰNE; MIKOR EBÉDELJÜNK? A KOLDUSI VACSORA: MIKOR? MIT? MENNYIT?

 

Évtizede már, hogy divatba jött minálunk a testkontroll, és sajnos a nem múló divatok közé tartozik. Bár a körítés jól eladhatóvá tette az „életformát”, no meg a gyümölcsleveket, csakhogy a szervezet s leginkább az emésztôrendszer muködését teljességgel figyelmen kívül hagyta.

A 90-es évek elején nagy nyilvánosság elôtt tettem szóvá mint a magyar orvostársadalom bunét, hogy nem lépett föl ellene egyöntetuen, de hiába. S azóta se szeri, se száma a legkülönfélébb diétás divatoknak (tisztító-kúrák, lébôjt- és kombucha- ivászat, japán életkristály-lé, köles, zab és más takarmányféleségek). Vélhetôen legtöbbjük csak közvetve árt, részint mert a szervezet muködését nem segíti, hanem rontja, részint viszont fönnáll a nagy veszély, hogy míg ezek a kúrák zajlanak, a panaszt okozó tisztázatlan betegség már visszafordíthatatlanul, végzetesen elôrehalad.

A természet adta gyógyászati lehetôségeket – természetesen – ki kell használni, de nem szabad az emberi szervezet természetes adottságát, a kialakult muködést figyelmen kívül hagyni. Azt pedig végképp nem szabad elvárni az emberi szervezettôl, hogy csak azért, mert természetes anyag hat rá, képes megváltoztatni muködési rendjét.

A fejlôdés folyamán komoly védekezô apparátus alakult ki az emberben az ártó külsô hatások ellen, melynek táplálkozási oldala is többrétu, s ennek középpontjában a máj „méregtelenítô” funkciója áll. A káros anyagokat szélesköruen és jó hatásfokkal semlegesíti a máj, de csak akkor, ha étkezésünk a valóban hatékony muködést szolgálja. És ebben az esetben sem a mezôgazdaság vegyszerei, sem az élelmiszergyártás színezékei, sem pedig a konzervipar tartósító anyagai nem jelentenek számottevô veszélyt. Ráadásul ma már ezen anyagok használatát többnyire nagyon alapos nemzetközi vizsgálatok elôzik meg, és egyezmények alapján engedélyezik. S bár a májnak könnyebb, ha kevesebb, az emberi szervezet számára netán ártó anyagot kell hatástalanítani, a biotermékek túlzó favorizálása aligha indokolt, jelentôségének harsány hangoztatását pedig elsôsorban nem az egészség megôrzésének szempontjai vezérlik.

 

 

A TOJÁS AZ ÉTELCSODA

 

A tojás – az ételcsoda Van tehát egy ételünk, ami egyedülállóan kimagaslik a többi közül az emésztôrendszeri muködésekre gyakorolt rendkívül jó hatásával, de egyben a szervezet számára szükséges számos anyag elsôrangú forrása is. Érdemesnek tunik föleleveníteni és kiegészíteni a már korábban írtakat, az összetevôk tápértékének alapján.

Fehérjéje a legjobb minôségu (az anyatej elôzi csak meg a sorban), tartalmazza az összes elengedhetetlenül szükséges, esszenciális aminosavat. Éppen ezekért sorolja a táplálkozástan a hús-kategóriába, mégpedig úgy, hogy egy tojás fehérjéje közel 3 dkg húsnak felel meg.

A tojás fehérjéi szinte teljes egészükben, 95–98 %-ban emészthetôk: a fôtt fehérje könnyebben, mint a nyers, részben azért, mert a hôhatás a nyers fehérje antitripszinjét – az egyik emésztôenzim, tripszin hatását gátló anyagot – hatástalanítja. A szokásos fôzés-sütés közben nem vesztenek értékükbôl, csupán a túlságosan hosszan tartó magas hômérsékleten károsodnak. Hô hatására ugyancsak hatását veszti az avidin, mely a nyers fehérjében megkötni képes az egyik B-vitamint, a biotint.

A tojásfehérje élettani (és gazdasági) jelentôségét az is növeli, hogy a baromfi a kevésbé értékes növényi fehérjékbôl nagy értéku, tökéletes fehérjét állít elô – amire az emberi szervezet nem képes –, miközben jól muködô minôségbiztosítási rendszere ügyel az összetétel állandóságára.

A tojás zsírjainak fontossága elsôdlegesen a gyomor-bél traktus muködésére gyakorolt rendkívüli hatékonyságában rejlik. Emellett szinte eltörpül a másik, ugyancsak nagyon jelentôs tulajdonságuk, amit összetételük aránya ad meg, hiszen kétharmadát teszi ki a telítetlenek mennyisége, míg a legtöbb „húsfélében” a telített zsírsavak aránya nagyobb. Azaz a tyúkok a tojásban évezredek óta állítják elô azt a tökéletes összetételu zsírt, vagyis a kétharmadnyi telítetlen és harmadnyi telített zsírarányt, melyet nem is oly régóta tart ideálisnak a modern táplálkozástudomány. Ugyanakkor a zsíroldékony vitaminok hordozójaként arról is gondoskodnak – tekintettel hatékony mennyiségükre –, hogy e vitaminok jól fölszívódjanak, és eljussanak rendeltetési helyükre, mert nemcsak jó epeürítô, hanem erôteljes epetermelést fokozó hatásúak is, és a keletkezô epesavak szükségesek ahhoz is, hogy a vérbôl a sejtbe bejussanak a vitaminok.

Ez a gyakorlat számára azt jelenti, hogy A-, D- és E-vitamint legcélszerubb tojásétel fogyasztásakor kapszulában, tablettában bevenni, mert így biztosan hatnak is. S mivel e vitaminok raktározódnak, ilyenkor akár az egész heti adagot is egyszerre érdemes bevinni.

Bár a szokásos vegyes táplálkozáskor, ha abban hetente egyszer valamilyen máj vagy májkészítmény is szerepel, A-vitamin- ellátottságunk megfelelô, de mivel gyakoribb étel a tojás, mint a máj, jelentôségét ez a körülmény adja.

A tojás tekintendô a legfontosabb D-vitamin forrásunknak, amit figyelmen kívül hagyni már a csontritkulás széles köru elterjedtsége miatt sem lehet.

Ásványi anyagai közül a vas jelentôs, még ha nem is tartalmaz túl sokat, ugyanis jobban fölhasználódik, mint a húsokban lévô, a növényi vas pedig gyakorlatilag alig játszik szerepet a vasbevitelben.

A szerves kötésben lévô szelénbôl nemcsak aránylag sok található a tojásban, hanem fölhasználása is jó hatásfokú, ami kedvezôen kiegészíti a többi antioxidáns tulajdonságú összetevôjének hatékonyságát. Ezáltal szerencsésen egy ételben koncentrálódnak az ártó szabad gyökök befogását, semlegesítését végzô szerves és szervetlen anyagok.

 

 

A KOLESZTERIN SZERKEZETE ÉS A BELŐLE KÉPZŐDŐ FONTOS VEGYÜLETEK

 

A koleszterin minden állati (és emberi) szervezet számára nélkülözhetetlen vegyület, hiánya az élettel összeegyeztethetetlen. Emiatt szinte minden sejt képes két szénatomos egységekbôl összerakni a négy gyűrűbôl és oldalláncból álló molekulát, ami a táplálékkal való bevitelét nem teszi elengedhetetlenül szükségessé.

A szigorú vegetáriánus étrenden élôk a táplálékkal nem vesznek föl koleszterint – amit csak az állati eredetű élelmek tartalmaznak –, ezért szervezetük rakja össze apró egységekbôl, elegendô mennyiségben. E szintézishez rendkívül sok energiát használnak el, ezért is jelent ritka kivételt a túlsúlyos vegetáriánus (Ebbôl a megfontolásból erednek a csak zöldséget és gyümölcsöt engedélyezô fogyókúrás étrendek, melyeknek kalóriatartalma is alacsony.) Nyilvánvalóan az ilyen – de bármiféle – egysíkú táplálkozás veszélyeket is rejt magában, aminek egyik tényezôjeként gyakorta emlegetik az elpazarlódó s így más, szükséges anyagcsere-folyamatokra szűkösen jutó kalóriákat.

A koleszterinszintézis apró részletei is jól ismertek, s ennek eredményeként nyílt meg a lehetôség a természetes koleszterinképzés gyógyszeres gátlására. S bár már akkor várható volt, hogy a természetes anyagcsere-folyamatba való beavatkozás súlyos következményeket von(hat) maga után, ennek ellenére a vér koleszterinszintjének – az addig használatos, más támadáspontú gyógyszerekhez képest – aránylag jelentôs csökkenését eredményezô vegyületcsoport használatát széleskörűen bevezették. Errôl és a koleszterinszintet befolyásoló egyéb tényezôkrôl a késôbbiekben lesz majd szó, de elôtte lássuk még a koleszterin szerepét és a belôle képzôdô fontos vegyületeket, hiszen az emberi szervezet normális működéséhez a koleszterinre szükség van!

A négy gyűrűbôl ily módon összeálló formáció a szteránváz, melyhez az oldalláncon kívül különbözô gyökök kapcsolódhatnak. A kiindulási vegyület a koleszterin, amelybôl a szervek – néha csak minimális változtatással – egymástól egészen eltérô hatású anyagokat hoznak létre, melyeket gyűjtônéven szteroid vegyületekként foglalnak egy csoportba. Ezek közé tartoznak a nemi és mellékvesekéreg-hormonok, a D3- vitamin és az epesavak.

Elôanyaga tehát számos fontos, a szervezet működését szabályzó hormonnak:

A petefészekben képzôdnek koleszterinbôl a perifériás nôi nemi hormonok: a tüszô- (ösztrogének) és a sárgatesthormonok (progeszteron), melyek a nôi nemi működések szabályozását végzik; a herében pedig a férfihormon, a tesztoszteron, melynek származékai, az anabolikus szteroidok az izomnövekedést is fokozzák. (Ez utóbbiak mesterséges vegyületei alkotják a tiltott doppingszerek nagy csoportját.) A szteránvázas rendszer egészének vagy bármely részének anyagcserezavara okozhatja a saját, természetes anabolikus hormonjainknak alacsonyabb szintjét, és ebbôl természetszerűleg következik, hogy ennek a zavarnak a kijavításával, a hormonszint normalizálásával egyben nem tiltott, „természetes doppingolás” végezhetô, igencsak hatékonyan!

A mellékvesekéreg koleszterinbôl állítja elô a szénhidrátforgalomban és általában az anyagcserében fontos szerepet játszó, mégis inkább gyulladáscsökkentô hatása miatt széleskörűen ismert kortizol-csoportot (ismertebb gyógyszerek: Prednisolon, Metipred, Medrol, Cortison, Di-Adreson, Oradexon – fôleg autoimmun és [ízületi] gyulladásos, valamint allergiás [asztmás] betegségekben használatosak).

Ugyancsak a mellékvesekéregben képzôdik a só- és vízháztartást szabályzó szteroid, az aldoszteron, mely a szervezet nátrium- és káliumforgalmának irányításával fejti ki hatását.

A bôrben a nap ultraibolya sugarai – a szteránváz második gyűrűjének „kinyitásával” – alakítják át a koleszterint D3-vitaminná, amit vitaminként ismerünk és nevezünk, miközben valójában szteroid-hormon, melynek hatékony alakja a májon át végül a vesében képzôdik.

A koleszterinbôl képzôdô vegyületek utolsó, de ez elôbbieknél nemkevésbé fontos csoportját az epesavak alkotják, melyek a máj működése révén keletkeznek, és saját jelentôs szerepükön túlmenôen a koleszterin „lebontásának” egyetlen lehetséges biokémiai útját jelentik.

 

 

A KOLESZTERIN SZEREPE, JELENTŐSÉGE ÉS SZÜKSÉGESSÉGE

 

A koleszterin döntô mennyisége a sejtfalba és sejtszervecskék hártyáiba épül be szerkezeti elemként. Tehát a sejtek membránjainak fontos építôköve, melybôl igen nagy a szükséglet a fejlôdés folyamán egyre szaporodó és növekvô sejtek igénye miatt, késôbb pedig az állandóan pusztuló sejtek pótlására. Tekintettel a nap mint nap óriási tömegben pusztuló sejtekre – a bôr és a nyálkahártyák legfelszínesebb hámsejtjei lelökôdnek – elképzelhetetlenül nagy mennyiségu koleszterinre van szüksége a szervezetnek erre a célra (a pusztuló bélhámsejtek tetemes részét adják a széklet mennyiségének vagy a légutak óriási felületu nyálkahártyájáról lelökôdött hámsejtek eredményeznek hatalmas veszteséget). Emellett a föntebb említett hormonok és az epesavak megtermeléséhez is elengedhetetlenül szükséges a koleszterin, hiszen ezek a szervezet számára oly fontos anyagok is belôle képzôdnek!

A szteránvázas hormonok szerepét említettem már – s mivel errôl a nem szakmai közvélemény is rendelkezik ismeretekkel, ezért csak jelzésszeruen –, így hát következzenek most az epesavak, melyek ugyan a szervezet édesgyerekei, mégis az orvosi gondolkodás és gyakorlat mostohái: nemhogy nemigen törôdnek velük és nem is ismerik ôket, hanem sokan nem is hajlandók beszélni róluk.

(Képzeljük el! A „szteránvázas család” fejét, a bunösnek kikiáltott koleszterint külsô lakhelye, az ételek miatt meghurcolják – természetesen az ártatlanság vélelme nem illeti meg! –, majd elítélik: Bunös! – és ezt elhitetik a laikus és szakmai tömegekkel. Számtalan jó[tékony] tettét elhallgatják. Gyerekei közül a hormonokat nem említik egy lapon vele, mintha közük se lenne hozzá. A mostohagyerekkel, az epesavval nem hajlandók törôdni, hallgatnak róla, pedig ha tényleg bunös a családfô, ô az egyetlen remény a buntelenséghez, az átneveléshez.

A fogadatlan prókátort, akinek – nemcsak a bíróság magas tudományos minôsítésu tagjai által föltétlenül, de egyébként is közismert – fölmentô bizonyítékai vannak, durván kioktatják, majd elhessegetik, meghallgatás nélkül. Ráadásul közben a nemzetközi bíróság rehabilitálja a család fejét, el nem követhetô bun indokával!

De a hazai önkéntes(?)-önkényes, olajozottan muködô bíróság verdiktje: nincs rehabilitáció, csakazértse! A mostohagyerek meg továbbra is az, mert ha elszaporodna – amire ugyan nem képes! –, kártékony lenne [bélrákot okozna]. E koncepciósnak tunô per részleteirôl majd még késôbb, elôbb nézzük a mostohagyereket!)

 

 

EPESAVAK

 

Az epesavakat tehát a májmuködés a koleszterin „lebontásával”, átalakításával termeli, megszabadítva a szervezetet a fölöslegben maradó, s így már valóban káros koleszterintôl. Az így képzôdött epesavak segítségével fokozódik a koleszterin közvetlen kiürülése a májból a bélbe, melynek egy része visszaszívódik, a többi pedig – a maga természetesen útján – a széklettel elhagyja a szervezetet.

Ebbôl következôen: ha kevesebb epesavat (epét) termel a máj – aminek jelentôs okozója a pangó, rosszul ürülô epe, illetve az epehajtó ételek hiányában kevesebb epét termelô máj –, akkor kevesebb koleszterin alakul át epesavvá, és több, már fölös mennyiségu koleszterin marad a szervezetben, ami viszont az érelmeszesedés kialakulásának egyik tényezôje.

A keletkezô epesav természetes szappanként apró csöppekké alakítja a zsírokat, melyekhez így már az emésztônedvek hozzáférnek, azaz a zsír megemésztéséhez elengedhetetlenül szükségesek.

Ebbôl következôen: ha nem jut elég epe a bélbe az ételek mellé, azaz ha nem gondoskodunk az epe minél tökéletesebb kiürülésérôl, a zsírok emésztése tökéletlen lesz, és az így fölszívódó zsírok lerakódnak (mint a guanó: keményen, vastagon).

A bélbe jutó epesavak zsírfölszívódást lehetôvé tévô hatásuk révén gondoskodnak a zsírban oldódó vitaminok fölszívódásáról, majd a vérben is keringô epesavak segítségével eljutásáról a vérbôl a sejtfal kettôs zsír-fehérje rétegén keresztül a sejtbe – a vitaminok igazi célállomásához.

A zsírok a glicerinhez (a háromértéku alkoholhoz) észterkötéssel kapcsolódó három zsírsavmolekulából állnak, melybôl kettô „leemésztôdik”, lehasad róla a tökéletes emésztéskor, de az tökéletlenkor csak egy.

Ebbôl következôen: ha kevés epe (pontosabban: epesavmolekula) jut a bélbe, azaz ha nincs kellô mennyiségu, kifejezetten epeürítô hatású zsír ételünkben, a zsíroldékony vitaminoknak nemcsak fölszívódása, de felhasználódása is zavart szenved. Következményesen a részleges (és tartós!) A-, D- és E-vitamin hiányából eredô vagy azzal összefüggô nyavalyák keserítik életünket, mint pl.:

az A-t illetôen: bôr-, légzôszervi és emésztési bajok, rosszindulatú hámeredetu daganatok (= rák);

a D-vel kapcsolatosan: csontritkulás, bôrbetegségek (pikkelysömör rosszabbodása, vélhetôen megléte is), a sejtek éretté válásának elmaradása (rosszindulatú daganatoknál az éretlen sejtek a méginkább rosszindulatúak);

az E-vel összefüggésben: meddôség és menstruációs kórságok, apadó anyatej, ízületi (fôleg porc) betegségek és a szabad gyökök garázdálkodásából fakadó bajok, elsôsorban a rosszindulatú daganatok.

A bélbe jutó (a valóban oda jutó!) epesavak kétharmada visszaszívódik a bélbôl a vérbe – majd a májba jutva részt vesz a bél-vér-máj-bél körforgásban –, és elegendô (!) vérszintje esetén ellátja a rá kirótt természetes feladatait. (A májsejt károsodásakor vagy a súlyosan zavart epeelfolyási rendellenes ség esetén a vérben megemelkedik az epesavak szintje. Tehát mind az alacsony (pl. fôleg meddôség esetén!), mind a magas epesavszint fontos és korai kórjelzô érték, mely ma már könnyen, költségkímélôen (!) és rutinszeruen mérhetô (lenne, ha végeznék, és akkor a betegek is fölösleges köröket takaríthatnának meg). De a mostohagyerek-szindróma (magyarul: tünetcsoport) ennek használatát (mi több: bevezetését) nemcsak meggátolja, de jelentôségének fölismerését is akadályozza, melynek kárát mind a betegek, mind pedig az egészségbiztosító zsebe (is) bánja.

A patkóbélbe jutó epesavak az emésztôdô zsíros ételpéppel összekeveredve fokozzák a cholecystokinin fölszabadulását, ami a tökéletes emésztés lezajlását döntôen befolyásolja.

Ebbôl következôen: ha kevés epesav kerül a nyombélbe, azaz ha elegendô zsírral nem segítjük az epe(hólyag) jó kiürülését, az emésztés tökéletlen lesz, ami nemcsak a zsírokat, de a fehérjéket és szénhidrátokat is érinti, mivel a hasnyálmirigybôl kifolyó emésztônedvek nem tartósan és folyamatosan, ráadásul kisebb mennyiségben keverednek az ételhez.

Az epesavak elpusztítani képesek a baktériumok egy csoportját (a Gram-pozitív festôdésueket), melybe a garat természetes baktériumai is tartoznak.

Ebbôl következôen: csökkent gyomorsavtermelés esetén a garatflóra normálisan jelen lévô tagjai lejutnak a patkóbélbe, és ha a nyombélbe kiömlô epesavak nem pusztítják el a legfölsô légutak (orrmelléküregek) és a garat lejutott baktériumait, a vékonybélbe kerülô – ott már rothasztó hatású – kórokozók gázképzôdést, puffadást, szélgörcsöket, esetleg hasmenést okoznak. A vékonybél egyébként normálisan steril, abban a baktériumoknak semmi keresnivalójuk!

A vékonybél utolsó szakaszába lejutó epesavak a normális székelési inger kiváltásának legdöntôbb tényezôi.

Ebbôl következôen: ha kevés epesav kerül a vékonybélbe, azaz ha nem ürítjük rendszeresen, naponta a tömény epét az epehólyagból, akkor székrekedés lép föl. Elôször a naponkénti székürítés marad el, ami aztán egyre inkább fokozódik, a pangó székletbôl egyre több víz szívódik föl, ami a normálisan formált székletet keménnyé, majd bogyóssá teszi. A töményebb epében lévô több epefesték a székletet sötétbarnára színezi, tehát a széklet sárgáig világosodó színe naponta jelzi az elôzô napi elégtelen epeürítést. (Vigyázat: a májsejtbetegségek és bármily eredetu sárgaság is sötétbarnává teszi a székletet, míg a nagy mennyiségu tej[termék] világossá.)

Az epesavak azokat a vírusokat is képesek elpusztítani, melyek külsô fehérjeburokkal, peplonnal rendelkeznek. (A vírus-meghatározás elsô lépése 1953-óta – amikor is Theiler a sárgaláz vírusának kutatásakor fölfedezte e hatást –, hogy elpusztulnak-e epesavakra.)

További kutatások tárgya lehetne, hogy a vérben lévô – nem túl nagy – epesav-koncentráció mennyiben befolyásolja a peplonos vírusok fejlôdését (vagy hogy képes-e ôket féken tartani, netán elpusztítani), melyek közé tartoznak a herpesz-vírusok, de a nagy érdeklôdésre számot tartó HIV is, mely az AIDS-et okozza.

Saját tapasztalatunk: rendezôdött epesavforgalom mellett az addig gyakran föllobbanó herpeszek többé nem jelentkeztek.

Az epesavak a vastagbélben normálisan jelen lévô (Gramnegatív) baktériumok sejtfalának mérgezô, nagy molekulájú anyagait, endotoxinjait hatástalanítják, széttördelik. Az endotoxinok (=belsô, saját mérgek) nagy molekulájuk révén allergizáló hatásúak, de szívritmuszavart is okozhatnak, lázkeltôek, felelôsek a szepszisért, azaz a vérmérgezésért, különösen mutétek után, és közrejátszhatnak a férfi meddôségben is.

Ebbôl következôen: ha nem jut elegendô epesav a vastagbélbe, akkor annak baktériumaiból származó mérgeket nem képesek hatástalanítani, s a fönt említett tünetek és betegségek kialakulását okozhatják.

Az epesavak az endotoxinok hatástalanítása révén komoly szerepet játszanak a szervezet fizikai és kémiai károsító hatások elleni védelmében, amit az ezirányú kutatásai miatt a nagy nemzetközi hírnévnek örvendô Bertók Loránd professzor találóan a szervezet fiziko-kémiai defenziójának nevezett el és vezetett be a tudomány nemzetközi fogalomtárába. (Sajnálatosan e nagy jelentôségu fölfedezést itthon mindmáig még nem ismerték föl, s várat magára a fölfedezéshez méltó hazai tudományos elismerés is.)

Az epesavak tehát rendkívül fontos szerepet töltenek be az emésztésben, az emésztôrendszer szerveinek muködésében, a zsírok és zsíroldékony anyagok forgalmában, a már fölöslegben maradó koleszterin eltávolításában, az egészség megôrzésében és a szervezet fiziko-kémiai védekezésében. Mindezen feladataikat viszont csak akkor tudják jól ellátni, ha étkezésünk kellôen nagy zsírtartalmával elérjük az epe(hólyag) tökéletes kiürülését reggel és lehetôleg még egyszer, késôdélután.

 

 

A KOLESZTERIN-ANYAGCSERE SARKALATOS PONTJAI

 

A táplálékból származó és a szervezetben termelôdô változó mértéku koleszterinkínálat, a szükséglet szerint szintén változó mennyiségben fölhasználódó koleszterin és a koleszterin eltávolítása, az elimináció összhangja teremti meg a koleszterin- anyagcsere egyensúlyát, melynek tükre a vér normális határok közötti koleszterinszintje.

Leszámítva az elenyészô hányadú örökletes zavarokat, a vér koleszterinjének kóros emelkedését az egyensúly fô tényezôinek zavara okozza, melynek elméletileg oka lehet a túlzott koleszterinfogyasztás is és csökkent elimináció is.

Egészségesekben még az extrém nagy koleszterin-bevitel sem eredményezi a vérszint kóros emelkedését, mert a már föl nem használódott és így fölöslegben maradó mennyiségtôl megszabadítja a szervezetet az elimináció, melynek sarkalatos pontjai: az epe(sav)termelés, az epeelfolyás és -ürülés, valamint a széklettel való távozás.

Tehát a máj a koleszterint epesavvá alakítja át, azaz epesavvá alakulva megszunik, fölhasználódik a koleszterinmolekula. Ez a folyamat az egyetlen lehetséges biokémiai út az emberi szervezetbôl a koleszterin eltávolítására. Ráadásul az epesav jelentôs mennyiségu koleszterint is visz magával a májból az epeutakba és onnan továbbkerülve a bélrendszerbe, a széklettel nagy része végleg távozik is az emberi szervezetbôl. A nagymérvu igény kielégítése után a már fölös koleszterintôl megszabadul a szervezet a hatékony eltávolító mechanizmus, az elimináció révén.

A szervezetben fölöslegben maradó, s így már valóban káros koleszterin végül lerakódik az érfalakra, beivódik sejtjeibe és érelmeszesedést okoz.

A koleszterin-anyagcsere sarkalatos pontjai

Az ételekkel – azok tartalmától függôen – változó mennyiségu koleszterin jut a belekbe, ahonnan mintegy kétötöde szívódik föl néhány %-nyi eltéréssel: nagy bevitel esetén kevesebb, koleszterinszegény étrenden több.

A 15 éven át az igencsak extrém mennyiségu, napi 25 tojást fogyasztó idôs férfi esetében a fölszívódás mértéke jelentôsen, 18 %-ra csökkent [Kern, 1991], viszont koleszterint alig magukhoz vevô vegetáriánusoknál csak 45 %-os a fölszívódás, az átlagost kevéssé meghaladó.

A fölszívódás mértékének szabályzó hatása azonban csak másodlagos: extrém koleszterin-bevitelkor a jelentôsen csökkent fölszívódás ellenére viszonylag sok koleszterin kerül a szervezetbe, több lesz a fölöslegben maradó is, melynek eltávolítását az eliminációs rendszer végzi.

Koleszterinszegény étrenden fokozódik a saját szintézis – hogy biztosítsa a szükségletet –, míg a nagyobb bevitel csökkenti azt, de még így is nagy a koleszterinkínálat, melynek föl nem használódó fölöslegétôl a jól muködô elimináció szabadítja meg a szervezetet.

Hasonlatos ez a szabályozás a kádba be- és elfolyó vízhez: ha már a kád peremén bukik át a víz és elönti a szobát, keveset segít ezen a befolyó mennyiség (az elfogyasztott koleszterin) csökkentése, miközben a lefolyás (az elimináció) akadályozott. Ugyanakkor mindkét csapból teljes erôvel ömölhet a víz, ha szabad a lefolyás, mert a lefolyórendszer eleve nagyobbra méretezett (miként az egészséges szervezetben). A túlfolyó pedig a bevitel és saját szintézis egymásra hatása: a csökkenô fölvétel növekvô szintézissel, a növekvô bevitel pedig csökkenô saját termeléssel akadályozza a szervezet túlcsordulását koleszterinnel.

Természetesen e példa sem ennyire egyszeru (mint ahogy a koleszterin-anyagcsere sem az): a víz párolog, kifröcsög, de eldönthetetlenül kérdéses az is, hogy miért épp olyan az örvénylés iránya, avagy hogy a jobbra vagy balra forgással ürül-e gyorsabban a kád stb. – mint ahogy, kétségtelenül, a koleszterinforgalomban is léteznek ugyanilyen jelentôségu kérdések.

Lényegében tehát a korábbihoz képest fokozott epeképzôdéskor és ürüléskor normalizálódik a vérkoleszterin, azaz az élet során föllépô eliminációs zavar felelôs elsôdlegesen a magas vérkoleszterinért, leszámítva a kisszámú örökletes meghibásodást. Erre utal a korral kimutathatóan szaporodó eliminációs zavarok összefüggése a korral szintén növekvô koleszterinszinttel, mely aztán tartósan csökken e zavarok kiigazításakor. Ezért kis hatásfokúak még a túlzóan koleszterinszegény diéták is, mert elsôsorban nem a táplálékkal elfogyasztott koleszterin okozza a bajt, hanem az elimináció zavara.

Kétségtelen, hogy nem egyformán hatnak a szabályozás fô faktorai minden embernél, s kétségtelenül vannak olyanok, akiknek ugyanannyi elfogyasztott koleszterinre emelkedik, vagy éppen csökken (!) vérében a koleszterin szintje, azaz jobban vagy kevésbé reagálnak a bevitt mennyiségre, és kétségtelen az is, hogy senkinek sincs a homlokára írva, hogy melyik csoportba tartozik. Ezért ajánlják azt a képtelenséget megelôzésképpen, hogy föltétlenül tartózkodjunk az ajánlott (= megengedett) mennyiségnél több koleszterin fogyasztásától, azaz országnyian tartsunk koleszterin-szegény diétát.

(E nem kevésszer hallatott „homlok-feliratos” érvnél butábbat elképzelni is lehetetlen, hiszen ez valami olyasmit sugall, hogy miután nincs senkire ráírva, hogy bunözô, ezért – megelôzésképpen – mindenkit tartsunk tömlöcben (igaz, így biztosan nem lesz a börtönön kívül bunözô), ahelyett, hogy a bunözést elôsegítô körülményeket vizsgálnák és szüntetnék meg az ezzel lehetôséggel rendelkezôk (amihez egyébként külön beruházásra sem lenne szükség).

1976–86 között háromszor is megvizsgálták ugyanazokat egy nagyszabású holland vizsgálat [Katan, 1986] keretében annak eldöntésére, hogy kik tartoznak és kik nem az ételben lévô koleszterinre koleszterinszint-emelkedéssel reagálók csoportjába. Egyeseket hol egyik, hol másik csoportba tartozónak találtak a különbözô vizsgálatok után, s ezt nevezték „egyénen belüli változat”-nak. Ez nyilvánvalóan nem az örökletes tényezôkkel függ össze, hanem döntôen azzal, ami a koleszterinforgalomban nap mint nap változik, éspedig: a külsô körülményekkel, nevezetesen az étkezésnek az emésztôrendszer muködésére kifejtett hatásával (és nem az ételek koleszterintartalmával! – hiszen épp arra reagáltak eltérôen).

De az is kiderült, hogy szokványos táplálkozás mellett a csoportok szétválogatása nehézségbe ütközött, ezért: „tekintettel a második vizsgálatban észlelt alacsony válaszra” (alig emelkedett a koleszterinszint), a harmadikban „tovább növelték a koleszterinbevitelt átlagosan 989 mg/napra” (ez duplája a szokványos magyar étrend koleszterintartalmának!). Ebbôl a valóságtól már igencsak elrugaszkodott vizsgálati körülménybôl lehet ugyan „tudományos” következtetést levonni (ami úgy-ahogy sikerült is), de a szokványos étkezésre vonatkoztatni már igencsak aggályos.

A vizsgálatok eredményei alapján e kategóriák örökletessége igencsak kérdésessé vált. Ugyanakkor még gondolati nyomát sem lelni a szabályozás – legyen csak egyszeruen – egyik sarkalatos pontjának, a koleszterin-eltávolító mechanizmus, az elimináció szerepének (így persze vizsgálatának se), noha ez pl. jól magyarázza az egyénen belüli variációt is.

Természetesen mégsem lehet e kategóriákat teljesen figyelmen kívül hagyni – hiszen a vér koleszterinszintjét, kismértékben ugyan, de számos egyéb tényezô is befolyásolja –, de ezeknek a mértékletesen „magyaros” étkezésben gyakorlati jelentôségük nincs.

Egyébként pedig a leggyakoribb örökletes betegség – a minden ötszázadik embert érintô, egyik szülôtôl szerzett familiaris hypercholesterinaemia – magas koleszterinszintjét a szigorú diéta sem mérsékli érdemben, míg a minden milliomodik emberre esô, mindkét szülôtôl örökölt betegség gyakorlatilag nem befolyásolható étrenddel.

 

 

AZ ÉTELEK BEFOLYÁSA A KOLESZTERINSZINTRE

 

A fô tényezôk és az örökletes faktorok mellett természetesen szerepet játszik a koleszterinszint alakulásában az ételek összetétele és a benne lévô koleszterin mennyisége is. A 90-es évek közepéig még a koleszterintartalom szerepelt az elsô helyen az öt legfontosabb rizikófaktor hazai listáján, mára – végre – visszaszorult az utolsó helyre, átadva elôkelô helyét a telített zsíroknak, melyeknek vérkoleszterint növelô hatása kétszerese a koleszterinének. (A másik három faktor: a túlzott kalóriabevitel, az elhízás és a mozgáshiány). Tehát ha az étrendben csak egyharmadnyi a telített és kétharmadnyi a telítetlen zsír, kalóriákból sincs a szükségletnél több, a benne lévô koleszterin lényegesen nem befolyásolja a koleszterinszintet.

Az ételekkel elfogyasztott koleszterin nagyobb mennyisége is csak a mindennapos, legalább két hétig tartó, megszakítás nélküli bevitel esetén emeli a vérkoleszterint, ugyanis ennyi idô szükséges az új egyensúly beállásához. Tehát az alkalmankénti – akár másodnaponta – nagyobb koleszterinfogyasztás, legyen az belsôség vagy soktojásos rántotta, nem vezet a vérszint emelkedéséhez. Ráadásul mindkét eledel hatékonyan beindítja és muködteti az emésztés folyamatát, mely hozzájárul az elimináció fokozódásához is.

(Természetesen itt a csökkent muködés normalizálásáig terjedô fokozásról van szó, s nem túlfokozásáról, amit egyébként ételekkel aligha lehet elérni. Azaz föl sem merül a túlzott mértéku epetermelôdés, mely alapul szolgálhatna nagyobb mennyiségu káros epesav keletkezéséhez, fokozva ezzel a vastagbélrák kialakulásának veszélyét, amihez még egyéb – más betegség okozta – körülmények megléte is szükséges. Ennek ellenére mégis fölhozzák riasztónak szánt ellenérvként, ami pedig egyébként az epesav-anyagcsere nemismerésérôl árulkodik.)

A KOLESZTERIN SZEREPE A KERINGÉSI BETEGSÉGEKBEN

Az érelmeszesedés és így az infarktus kialakulásának valóban egyik fontos tényezôje a magas koleszterinszint (bár pl. normális vérkoleszterin mellett is alakul ki infarktus). A magas koleszterinszint kialakulásának is egyik, de talán a legkevésbé fontos faktora az ételek – hol több, hol kevesebb – koleszterintartalma. Ezért az ételek koleszterinjét elsôdlegesen felelôssé tenni az érelmeszesedés kialakulásában csak arra volt jó, hogy hosszú ideig a számos fontos tényezôrôl elterelje a figyelmet, no meg arra, hogy a koleszterin-anyagcsere apró részleteiben elveszve szem elôl vesszen az anyagcsere egésze. S mivel a naiv-mechanikus szemléletbôl fakadó diéták – érthetôen – nem hozták meg a kívánt eredményt, tovább már nem lehetett halogatni az addigi kutatások és következtetéseik fölülvizsgálatát, hiszen sokan már korábban, a 90-es évek legelején is kétségbe vonták a diéták kellô hatékonyságát.

Érdemes tunik tehát fölemlíteni a koleszterinkutatás kezdetét, eddigi fôbb mozzanatait, melyek nemcsak a kutatások lehetséges útvesztôirôl és tévútjairól, hanem azok be(nem)ismerésérôl és az új, helyes irányról is szólnak.

Az alábbiak inkább az ezzel foglalkozó szakemberek érdeklôdésére tarthatnak számot, de mivel nem minden tanulság nélküliek, így a tanulmányok ismertetését nem *-gal jelezve különítem el, hanem kisebb betukkel. Az ismert és sokat hivatkozott 40 mellett még további 110 cikket sikerült fölkutatni (és beszerezni, majd áttanulmányozni), melyekben a tojás szerepel koleszterinforrásként. E másfél százból emelem ki a legelsôket és a fontosabbakat. A koleszterinszintet a ma használatos mmol/l egységekben adom meg, a korábbról származókat is, átszámolva erre. (A Függelék végén megadom a tanulmányok lelôhelyét – a megjelenés sorrendjében – a részletek után is érdeklôdôk számára.)

 

 

KIS MAGYAR KOLESZTERIN-TÖRTÉNET; ESTERIN, ÖN IS BEVETTE?

 

A hazai klinikai, azaz a betegekkel közvetlenül kapcsolatos koleszterinkutatás az elmúlt negyedszázadban a nemzetközi irányultságot átvette és követte, de csak mintegy fél évtizedes késéssel, az évekkel korábbit. Nálunk ugyanis nem a nyolcvanas évek derekán, hanem csak nagyon a végén kapott lábra, de aztán erôltetett menetben haladt fölfelé – a nemzetközi magaslatokon is túljutva – az ételek koleszterinje elleni szemlélet. Csakhogy ez itt még akkor zajlott, amikor ott már az elsô metaanalízisek hatására (a 90-es évek elején) gyorsan lejutottak a valóság tengerszintjére. Ott már napi 1-2 tojás elfogyasztását elfogadhatónak tartották, itt heti 3-nál többet nem javasoltak.

A száraz szakmai fejtegetés helyett az akkortájt kerekedett vita fölidézésével kísérlem meg az akkori (és azóta gyakorlatilag változatlan!) „hivatalos” fölfogást és hozzáállást bemutatni. E vita körüli eseményekbôl az évek során vaskos kötetnyi írás keletkezett, melyekbôl néhány e fejezetben kerül sorra, s a fontosabbak közül jó néhány a Függelékben található.

A teljességgel figyelmen kívül hagyott koleszterin-eliminációnak már a fölvetésére is, majd fontosságának a TV nyilvánossága elôtti elmagyarázására máig megmagyarázhatatlan indulattal és többirányú, olykor durva támadással reagáltak. Ezeket követôen fogalmaztam meg kétségtelenül éles válaszomat, amit viszont már elhallgatni akartak, miközben név nélkül, de jól azonosíthatóan tovább folytatódott a támadás látszólag személyem, de a valóságban egy, az övékétôl alapvetôen különbözô szemlélet ellen: egy fölfogás ellen, mely nem a koleszterinszegény diétát, hanem a koleszterintôl való megszabadulást, az eliminációt tartja elsôdlegesnek a magas koleszterinszint csökkentésében.

1991 decemberében, egy koleszterinrôl szóló TV-musor keretében a záró kérdés így hangzott: Tessék mondani, hány tojást lehet enni egy héten?

A résztvevôk válaszai:

Romics László professzor: „Szerintem kettôt-hármat.”

Pados Gyula fôorvos: „Ha magas a koleszterinszint, csak heti egy-kettôt javaslok.”

Czeizel Endre orvos-genetikus: „Én ehhez nem értek, ehhez nem tudok hozzászólni. Én inkább a szülôket szeretném arra kérni, hogy a gyerekeiket úgy neveljék, hogy ne legyen infarktusuk. Mert azt hiszem, a felnôtt társadalmat már nem fogjuk tudni megváltoztatni. Én a gyerekekben hiszek.”

Légrády P.: „Hát akkor én hadd mondjak ezzel egy picit ellenkezôt: hogy ha nincs túl nagy kalória-bevitel, tehát ha normális a kalória-bevitel – hát azt nem mondom, hogy akármennyit –, de többet.”

Ezt a „többet” néhány héttel késôbb, ugyancsak a TV nyilvánossága elôtt, „akár heti 15”-ben számszerusítettem. Lett is belôle hadd el hadd!

(E musorokban a koleszterin-elimináció fontosságáról beszéltem, mint egy teljességgel kirekesztett irányról, a magyar kutatók figyelmét fölhíva rá – nemcsak elméleti megfontolásból, hanem addigi, saját vizsgálataink alapján is.)

Szinte azonnal, fizetett hirdetésben, a Budapesti Extrában kapok hideget-meleget Császár Albert kollégától, az olvasók meg a napokon belüli ismertetés ígéretét a diéta jelentôségérôl.

Az itt következôkben (és a Függelékben található anyagban) a koleszterinszegény diétához való makacs ragaszkodás, a már nagy hírveréssel meghirdetett elvek megkérdôjelezhetetlensége és megmásíthatatlansága, a hazai szakemberek szuk köru csoportjának egymásra hivatkozása különösen szembeötlô.

BUDAPESTI EXTRA 1992. 8. hét

Ismerjük meg. . .

Mi volt elôbb?

A tojás vagy a koleszterin?

D.S.-né 55 éves asszony kérdezi:

„Nagyon magas a vérkoleszterinszintem és teljesen tanácstalanná tett egy tv-musor, amelyben az hangzott el, hogy akármennyi tojást lehet enni, holott eddig éppen az ellenkezôjét lehetett hallani az orvosoktól! Mi az igazság?”

Kedves asszonyom! Nagy tehertétel ez az információ a lakosság számára. Alapvetôen helytelen tételek sokasága hangzott el ebben a két tv-musorban. Az egész kérdés napokon belül ismét terítékre kerül majd a tv adásában, amikor is a témában jártas klinikusok fogják megmagyarázni a koleszterin felszívódását a vérbôl, ugyanakkor a diéta jelentôségét is ismertetik! Igen nagy a felelôssége azoknak, akik a már harminc éve a hivatalos orvosi, szakirodalomban teljes mértékben tisztázott adatokat hamis megvilágításban tárják a laikus nagyközönség elé. Az USA-ban a hatvanas években már egyértelmuen tisztázták a koleszterinfogyasztás káros következményeit. Ezek a kiterjedt vizsgálatok több száz, egyes esetekben több ezer egyén koleszterinfogyasztásából származó adatokat használták fel az ideális diéta kidolgozásában. Ennek röviden az a lényege, hogy általában lehetôleg 300-400 mg napi koleszterinmennyiségnél többet ne fogyasszunk! Akinek pedig magas a vérkoleszterin-értéke, lehetôleg a 300 mg, avagy súlyosabb esetben a 200 mg napi adag alá próbáljon kerülni. A nagyon sok koleszterint tartalmazó ételeket kerülni kell, ill. keveset lehet csak belôlük fogyasztani. Ez elsôsorban az összes belsôséget, agyvelôt, zsírosabb sajtokat és a vajat jelenti. Tehát téves az a nézet, hogy nem lehet húst enni, igenis lehet, de keveset, a táblázatok alapján számított mennyiséget. Nem szabad elfelejtkeznünk az ún. trigliceridrôl, a másik káros vérzsírösszetevôrôl! Akinek ez is magas, annak a napi étel zsírmennyiségét is ki kell számolnia, amely lehetôleg ne haladja meg a 60-80 grammot.

Végül egy nagyon fontos, de kevésbé köztudott, a vérzsírszintet emelô élvezeti cikkrôl kell írnunk, ez pedig az alkohol, amelynek rendkívül káros hatása a zsíranyagcsere területén is „érvényesül”.

Dr. Császár Albert

Enni vagy nem enni? MTV 2 – 1992. február 6. 19:45

Dombóvári Gábor: – „Ezt a kérdést már feltettük a múltkor is, meg korábban is. Jó estét kívánok, kedves nézôink! Még mielôtt belecsapnánk mondandónkba, visszaidézzük a múltat. December közepén volt egy Napzárta elôtt címu musor, amikor is a koleszterinnel kapcsolatos dolgokról beszélgettünk Romics László professzorral, a III. számú Belklinika igazgatójával, aztán Pados Gyulával, Pados tanár úrral a Tétényi úti Kórházból, valamint dr. Czeizel Endre genetikussal és akkor is vendégünk volt dr. Légrády Péter. Enyhén szólva nem egyeztek a vélemények. Légrády doktor egészen más odalról közelítette meg a kérdést, mint az elôbb említett doktorok, profeszszorok. Utána rengeteg levél érkezett Légrády doktorhoz, és éppen ezért a múlt héten, ugyanebben az idôben, csütörtökön ismét elmondta tulajdonképpen azt, amit abban a Napzártában, amire akkor a többiek nem igazán reagáltak.

Nos, elhangzott ez a musor a múlt héten, utána pénteken felhívott telefonon dr. Császár Albert a III. számú Belklinikáról Romics professzor képviseletében és azt mondta, hogy el szeretnék ôk is mondani véleményüket, ellenvéleményüket, akár már szombaton vagy vasárnap. Hát, szombat-vasárnap nem volt musoridô, ez a mai is musorváltozásos (miattuk! – LP). Én mondtam: csütörtökön lehetséges, azután sok-sok telefonváltás után hétfôn, illetve kedden kiderült – és Császár doktor felhatalmazott (ti. elmondására) –, hogy mégsem kívánnak itt leülni, mondván, hogy még nem készültek föl.

Ez az oka annak, kedves nézôk, hogy Légrády doktorral ismét kettesben vagyunk itt a stúdióban, de hát én bízom benne, hogy lesz még késôbb folytatása.”

*

Lett is! Épp egy hónap múlva elérkezett a tetemrehívás napja (Napzárta elôtt, MTV 2, 1992. március 7.).

A III. Belklinika küldte „a témában jártas klinikusokat”, Karádi István és Császár Albert kollégákat. Mondandójukból az akkori „hivatalos” koleszterinfölfogásra és hozzáállásra jellemzôket idézem:

Császár A.: „A bevitt koleszterinnek egy bizonyos hányada, kb. 80 %-a szívódik fel. ... Ez egy olyan elfogadott adat, amelyet a világon többségében elfogadnak és mintegy 30 évvel ezelôtti adatokra támaszkodik.”

„Ennek alapján született meg az USA-ban 15 évvel ezelôtt – egy több mint 10 évet felölelô vizsgálatsorozat kapcsán – az a koleszterinszegény diétás tanácsadás, amelynek alapját képezi a koleszterin, a magas koleszterinnel rendelkezô emberek kezelése. Ez egy alapelv!”

Karádi I.: „Azt hiszem, nagyon nehéz nekünk is azt tisztázni megint, ami már 30 éve tisztázott.” „Olyan koleszterinterhelést nem lehet csinálni, hogy valaki bejön, eszik és hazamegy!” (ti. csak a „metabolic ward”- vizsgálatok elfogadhatók.)

„Ez egy 30 éve tisztázott dolog, amirôl mi most beszélünk. Ezek axiómák, törvények!”

„Hadd mondjam meg ôszintén, hogy mi végignéztük azt a 35 cikket, ami az elmúlt 15 évben összefoglalóan foglalkozott ezekkel a témákkal, és 2 az, amely – 2 összesen –, amelyik azt mondja, hogy a bevitt tojás nem változtatja meg a koleszterinszintet.”

„Legalább 3-4 hétig kell enni ahhoz nagyobb (koleszterin) mennyiséget, hogy felmenjen (a koleszterinszint).”

Már akkor is motoszkált a fejemben a kérdés, hogy ha egy kutató a vizsgálati eredményekrôl, a kapott adatokról – mondjuk – akárcsak öt év múlva (ennyi kb. az orvostudományban „az elévülési idô”) ugyanúgy vélekedik, mint öt évvel korábban, akkor vajon mi a fenét csinált az elmúlt öt évben?

Hamarosan az OÉTI is beszállt a vitába: kérik levelük közlését az Orvosi Hetilaphoz fordulva, a Hetilap meg hozzám: esetleges, de mindenképpen sürgôs válaszomért, amit aztán a Hetilap sürgôsen nem közölt.

Ezért aztán hónapok múlva egy napilapban közreadtam a leveleket, erre sürgôs lett az Orvosi Hetilapban is: vélhetôen a nagy sietségben elsô mondatom leírására már nem maradt idô, mert kimaradt.

PESTI HÍRLAP 151. ÉVFOLYAM 186. SZÁM
1992. SZEPTEMBER 19.

Lapunk ha akarná, sem lehetne megfelelô fóruma a koleszterinprogrammal kapcsolatban fellángolt „tojásvitának”; s hogy eredetileg nem nekünk szánt szövegeket közöljünk, azt szerkesztôségünk, bár megteheti, nemigen óhajtja. Még a kérdés nyilvánvaló súlyossága: „Minden második ember (azaz minden második olvasónk is! – a szerk.) számíthat arra, hogy infarktust kap, ha csak sürgôsen nem változtat eddigi életmódján” (dr. Czeizel Endre: Pesti Riport, 92. 03. 06.) – tehát a probléma tagadhatatlan közérdekusége sem késztethetne arra, hogy a fentiek ellenére publikáljunk.

Hogy most mégis ezt tesszük, arra legalábbis három megfontolás késztet:

1. Ha a kemény diétával s még keményebb gyógyszerezéssel elérhetô (vagy inkább: elérhetô volna), hogy három veszélyeztetett betegbôl a koleszterinszint leszorításával egy ne kapjon (az idén!) infarktust: mi reménye lehet a jelenlegi kezelési lehetôségek mellett a másik kettônek, azaz huszonötezer megmentett ellenében a többi ötvenezernek?

2. Elvethetô-e tehát eleve dr. Légrády Péter gondolatmenete, mely szerint a koleszterinmolekulák felépülése, illetve ennek akadályozása mellett e molekulák leépülésére, lebontására, a lebomlási folyamat serkentésére is figyelmet kell szentelni?

3. E kérdéseket természetesen nem lehet rádióbeszélgetésekben, tévéankétokon érdemben megvitatni. A diétáztatás újragondolása „az orvosi irodalomban alig, inkább a telekommunikációban kerül elô”, írja dr. Pados Gyula (Magyar Nemzet, 92. 05. 21.) is.

De miért csak ott? Nos, mint az alábbi dátumokból látható, a szakmai hetilapban dr. Légrády felkérésre írott hozzászólásának megjelenése minden (átfutási) határidôn túl halogatódik.

Minderre való tekintettel szerkesztôségünk közreadja a levélváltást.

Bencsik András

TISZTELT FÔSZERKESZTÔ ÚR!

Egy rádióriport során, majd a közérdeklôdésnek eleget téve néhány tévémusor keretében hozzászóltam a koleszterinkérdéshez. Mivel kilenc éve foglalkozunk az epesavakkal, ezek pedig egyúttal a koleszterinlebontás végtermékei, ezért nem csoda, hogy a káros koleszterinfölösleg kiküszöbölésének új lehetôségeire hívhattam fel a figyelmet, hiszen a lebontás problémáját a hazai klinikai kutatás és gyakorlat a maga látkörébôl kirekesztette.

Természetesen az érintett szakmai körök – melyektôl, nagy nehézségek árán, anyagilag és intézményileg független vagyok – a nyomtatott és elektronikus sajtó szinte korlátlanul rendelkezésükre álló minden közlési lehetôségét megragadják, hogy lejárassanak a szélesebb közönség elôtt, megôrizendô annak fogékonyságát a maguk kínálta terápiára (diéta + gyógyszer), mely a kezelésre szorultaknak felén sem tud segíteni, tartós javulással még ezeknél se kecsegtet, a mellékhatások pedig sokszor súlyosak.

Az Orvosi Hetilap is készségesen és haladéktalanul helyet biztosított egy ilyen célzatú levél számára, s megkínált, hogy élhetek (de ha igen, akkor sürgôsen!) a válaszlehetôséggel. Én éltem vele, s azóta a lap sürgôsen nem közli, lemondva még a „kihívó levél” publikálásáról is …?

Azt kell hinnem, hogy válaszom olvastán hirtelen nem lett kívánatos a kérdés „orvosi mederbe” terelése: jobb név nélkül, de azonosíthatóan támadni engem, mélyen hallgatva kutatásaink és gondolatmenetem érdemi részérôl, s látszólag ellenem szorozgatva össze (változó sikerrel) tojások számát koleszterintartalmukkal. Ez a taktika, sajnos, nem sikertelen. Amit mondtam: verba volant…

Arra kérem a Fôszerkesztô Urat: adjon teret a levélváltásnak, ut scripta maneant.

Tisztelettel: dr. Légrády Péter

TÉVTANOK A KOLESZTERIN BEVITELÉRÔL

Tisztelt Szerkesztôség!

A polémia szokatlan formáját választjuk, hisz azok az állítások, melyekkel vitázni kívánunk, nem az OH hasábjain jelentek meg. Az ügy súlyára való tekintettel, valamint a vita orvosi mederbe történô terelése érdekében kérjük észrevételeink közlését.

Légrády Péter doktor különbözô hírközlô eszközök (rádió, televízió – legutóbb Dombóvári musorvezetôvel február 5-én 19.40 órakor sugárzott interjú) segítségével – arról igyekszik meggyôzni a lakosságot, hogy a szérum (vérsavó) koleszterin szintjének alakulása szempontjából érdektelen a bevitt koleszterin mennyisége, csupán a „nagy zabálástól” kell távol tartani magunkat, miután e tekintetben az energiaigényes endogén (belsô) koleszterin-szintézis a döntô.

Anélkül, hogy a koleszterin-anyagcsere részleteibe bocsátkoznánk, a következôket kívánjuk leszögezni:

1. Abban az esetben, ha az exogén (külsô) koleszterin az LDLreceptorokon (fölvevô-„készülék”) keresztül jut a sejtekbe, valóban megállítja az endogén (belsô) koleszterin képzôdését. Az is igaz, ha a koleszterin-felvétel ezen az úton lecsökken, megnô a sejten belüli szintézis (képzés). Légrády doktor ezekre a tényekre alapozza állítását, de nem veszi figyelembe azt, hogy a receptorok (fölvevô- „készülék”) számának csökkenése következtében felhalmozódik a plazmában (sejt belseje, sejtbelsô) a koleszterin, amit az artériafal sejtjei a receptorok (fölvevô-„készülék”) megkerülésével vesznek fel. Ez a koleszterin nem tud résztvenni az endogén (belsô) koleszterinszintézis (képzés) regulációjában (szabályozás), sôt súlyos érkárosodást eredményez.

Bár az endogén (belsô) koleszterinképzés az étkezés útján bevitt koleszterin szabályozása alatt áll, az étrendi koleszterin-bevitel 300 mg/nap alá történô csökkentése a koleszterinszintézis (képzés) felgyorsulása ellenére is a plazma (sejt belseje, sejtbelsô) nettó koleszterintartalmának csökkentését eredményezi. Fontosnak tartjuk annak hangsúlyozását is, hogy az exogén (külsô) koleszterin és az endogén (belsô) koleszterinszintézis (képzés) közötti mennyiségi kapcsolat nagymértékben függ az egyéntôl (1).

2. Az európai, az amerikai ajánlások megegyeznek abban, hogy a zsírbevitel az összenergia-bevitel 30 százaléka legyen, és a koleszterin- bevitel 300 mg-nál ne legyen több. Ez egyébként megfelel a magyar ajánlásnak is (2, 3, 4, 5).

A keringési rendszer megbetegedése miatt bekövetkezô halálozás 10 000 lakosra 1960-ban 45,4; 1990-ben 73,7 volt. Ezek a számok önmagukért beszélnek. Az OÉTI erejét megfeszítve küzd azért, hogy a lakosság elsajátítsa a helyes táplálkozási ismereteket, s ezt tudatosan alkalmazza étkezési szokásaink átrendezésében. Az olyan közlés, mely szerint mértékletes étkezés esetén nyugodtan fogyaszthatunk akár öt tojást is, többszörösen is a lakosság egészségi érdeke ellen dolgozik.

Tudni kell, hogy egy tojás több mint 200 mg koleszterint tartalmaz, így nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, Légrády doktor napi 1000 mg körüli koleszterin-bevitelt is elfogadhatónak tart, ami az epidemiológiai (járványtani, itt: megbetegedési) felmérések szerint már súlyos károsodáshoz vezet. Nem törôdhetünk bele, abba a tételbe sem, hogy a túlzott táplálékfogyasztást kell csak elkerülni. Itt, ha nem szabunk mérhetô határokat, akkor az egyénre bízzuk a sokkevés megítélését. Az OÉTI-ben végzett felmérések erre vonatkozóan tényszeruen bizonyítják, hogy az egyéni értékelés ebben a vonatkozásban igen tág határok között mozog.

Tisztelt Kollégák!

Kérjük, segítsenek megértetni a lakossággal, hogy saját egészségük forog kockán, ha nem veszik figyelembe a táplálkozási ajánlásokat (6).

Dr. Bíró György
Dr. Antal Magdolna

ADÁSHIBA VAGY VÉTELI ZAVAR?

Tisztelt Szerkesztôség!

Bíró Gy.–Antal M.: „Tévtanok a koleszterinbevitelrôl” címmel, „az ügy súlyára való tekintettel” kérik írásunk közlését – ennek okán én is az azonos terjedelmet! A levél személyeskedéseire, a ferdítések miértjére kitérni nem kívánok. A vita medrét a témában jártas klinikusok (Romics, Pados) részvételével magam elég orvosinak találtam; hogy a továbbiakban az lesz-e, rajtam nem fog múlni.

A tévé-adásokat nem látók számára: íme, mit is „hirdetek”?

„. . . s kalóriaszegény étrend az, ami döntô, és nagyon fontos, de csak másodsorban az, hogy a koleszterin (K) mennyi ebben az étrendben. . . az epesav (ES)-anyagcserét tegyük rendbe: miközben javul, tehát megnô az ES-képzés, a K igen tendenciózusan csökkenni látszik! Lehetne talán ez is majd egy irány – akinek erre lehetôsége van – továbblépni!” (dec. 16.) A vitát kiváltó kérdés: „… hány tojást lehet enni egy héten?”.

Válaszom: „Nem mondom, hogy akármennyit, de többet” (ti. 2-3-nál). E kérdés ismétlésekor: „Akár 15-öt is!” (jan. 30.)

A tévtanúk tévtanná varázsolják a mondottakat – de miként is? Átlagos egész tojás K-tartalma 180 mg (1) – náluk: „több mint 200 mg”. A terhelésként adott 5 tojásból általam „elfogadhatónak tartott napi K-bevitel” lesz. A 85-ös Nobel-díjasok megállapítását, miszerint a sejtben fölhalmozódó K csökkenti az LDL-receptorok számát (2), megfordított tételként alkalmazzák. A nagy egyéni eltéréseket jokerként veszik elô – mint mindazok, akik az eliminációt (koleszterineltávolítást) figyelmen kívül hagyják. Az 1990-re ijesztôvé emelkedett halálozás okaként nem az erôfeszítések kis hatásfokát elemzik, hanem áthárítják mindezt a „tudatlan” lakosságra: összemosva a helyes táplálkozási ismereteket a túlzó K-szegény diétával – az egyéb veszélyeztetô tényezôkre még csak utalás sincs.

A K-forgalom 2/3-át az 1000 mg körüli belsô szintézis, a még szükséges harmadot a kívülrôl bevitt kész K adja: egy átlagos 500 mg K-bevitelbôl fölszívódó 200 mg (3) számíthatóan megenged nagyobb K-bevitelt is. Akik tehát átlagos étrend mellett K-ben lubickoló szövettenyészetnek tekintik az emberi szervezetet, feledni látszanak a védô mechanizmusokat: a fokozott bevitelkor csökkenô fölszívódást (4, 5), ennek a belsô képzéshez való viszonyát, de leginkább az eliminációt. Egy rendszer tényezôibôl önkényesen kiragadják a kevésbé fontosat: a K-szegény diétát (6), melynek hatékonysága nem számottevô (7, 8, 9,) – miközben a kulcsfontosságú ES-akat nem is említik. (Egyébként a K–ES átalakulás hazai bibliográfiája sem hoz zavarba bôségével). A „fölösleges” K zöme a májban ES-vá alakul és az epével ürül is, magával víve jelentôs mennyiségu K-t, biztosítva a vér normális K-szintjét. Vagyis: a magas vér- K-t a K-elimináció zavara okozza elsôdlegesen és nem az átlagos étrend olykor magasabb K-je! A magas K-szintet a hatékony elimináció a drága gyógyszereket meghaladó eredménnyel, mellékhatás nélkül csökkenti és közben ellátja a szervezetet a lipidek (zsírok és zsírszeru anyagok) és zsíroldékony anyagok (vitaminok!) forgalmában rendkívül fontos ES-akkal.

A föntiek szerint: a hazai klinikai szemlélet elavult, a kutatások nemcsak irány- és aránytévesztônek, de kis hatékonyságúak is. Nem volna ideje már levonni a konzekvenciákat?

Összegezve: közel évtizedes ES-vizsgálatainkon alapuló megnyilatkozásaim célja a szemlélet-váltás sürgetése: a vér magas Kszintjének szükséges csökkentésében nem a diéta az elsôdleges, hanem a K eliminációja – fôleg ES-akká alakítva.

Dr. Légrády Péter

PESTI HÍRLAP 151. ÉVFOLYAM 236.
SZÁM 1992. NOVEMBER 18.

Anti-blickfang

Szeptember 19-én közreadtunk egy levélváltást: „Tévtanok a koleszterinbevitelrôl” – tuzte homlokára az egyik levél. „Adáshiba vagy vételi zavar?” –- viszonozta a nyájasságot, címében a másik. Annak idején okát adtuk e közzétételnek, s megnyugvásunkra szolgált, hogy az Orvosi Hetilapot, ahová eredetileg szánták a két levelet, nem tettük féltékennyé vele. Legalábbis jelét ennek nem adta. Sôt, amikor október 18-án az OH 42. száma is közölte e levelet, a mi publikációnkra akkor sem történt utalás. Volt-e szerepünk abban, hogy végre mégis megjelentek? Nem tudjuk, hadd higgyük.

Hogy az OH-ban immár bibliográfiával felszerelve, sôt tudós kommentárral kísérve látott napvilágot a vita: ez így van rendjén, ez a szaklap többlete, amirôl nekünk le kellett mondanunk. Amivel viszont kevesebb lett az OH-beli közlés a miénknél, nevezetesen a levelek fent idézett címeivel, az egy csöppet zavarba ejtô, és félreértést szülhet. Ezért meg kell jegyeznünk, hogy az esetleges látszat ellenére a Gyepre, bajszos!-hangulatú kerek perec címeket nem mi adtuk holmi szenzációhajhászatból, hanem a szerzôk közlésre szánt kéziratában így találtuk ôket.

(Természetesen élhettünk volna a szerkesztôi címadás jogával – ahogy ezt az OH szerkesztôje tette is –, végül is egy levél jobbadára a megszólítással kezdôdik, ami elôtte-fölötte: azért a szerkesztônek kell elvinni a balítéletet; nos, ezúttal nem errôl volt szó.)

*

Felhívtuk dr. Légrády Pétert (akitôl a kéziratokat kaptuk): vajon ô is így látja-e a dolgot? Légrády doktor idézett az OH választ sürgetô (!) levelébôl, amibôl kiderült, hogy még az ottani szerkesztôség is elfogadta a címjavaslatot, legalábbis az elsô levélét. S hozzáfuzte:

– Én egész levéllel válaszoltam egész levélre, s az olvasó most például furcsállhatja: miféle „tévtanra” utalok. Annak se örülök, hogy az elsô mondatomba beletöröltek és -költöttek; megkérdezhettek volna. Az ilyesmiben legyen az ember tartózkodó és kényes, ehhez még nem kell filológusnak lenni. Aminek azonban végképp nem örülök, az a mondanivalóm eljelentéktelenítésére tett szerkesztôi (megengedem: talán akaratlan) kísérlet; idén, ha jól számolom, már a harmincadik egy szuk szakmai csoport részérôl. A mostani cím („A koleszterinbevitelrôl”) csak a másik levélre illik teljesen; én nem csak és nem elsôsorban ezen rágódom. Érdemi mondandómról, a koleszterin epesavvá bomlásának jelentôségérôl pedig csak egy mellesleg tett, elutasító kitételre („Itt jegyezzük meg…”) futja a három hasábnyi kommentárból. Mintha ez egy közismert, már alaposan föltárt, kiértékelt, és a maga szerény helyére tehetô élettani folyamat volna, valami régi közhely, aminek már bôséges (hazai) irodalmára sem kell utalni! Mintha minden koleszterinbeteg produkálná a napi tökéletes koleszterinlebontást, vagy ha nem, hát sag’ schon!

Sajnos a koleszterinbetegség aggasztó mértéke, a benne szenvedôk, megrokkanók, elhunytak számának baljós növekedése a legkevésbé sem indokolja ezt a fajta süket elzárkózást új utak keresésétôl.

*

A kis magyar koleszterin-történet újabb, fölöttébb különös fejezetérôl a Pesti Hírlap december 10-i számában (28. ábra) megjelent montázsból értesülhetett a széles közvélemény: az Esterin kapcsán „egyes orvosok” már névvel jelentek meg, s kirajzolódtak finomabb összefüggések is (klinika – speciális ambulancia – kft. – Orvosi Hetilap).

Aztán hamarosan, átmeneti hallgatás és hangolás után – mintha mi sem történt volna – újra szólt az Esterin-reklám nagyzenekara, s akkor, 1993 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémia Tudományetikai Bizottsága elnökéhez, dr. Beck Mihály akadémikushoz fordultam, hogy „a jövôben legalább a tudományos fokozattal rendelkezôk ne járassák le a tudomány hitelét megalapozatlan, de tudományos címük miatt tudományos álláspontnak vélhetô kijelentéseikkel, s hogy, legalább a jövôben, csak a valóban gyógyhatású szerek reklámozását tartsák tanácsosnak”.

(Másfél év [!] múlva érkezett válasz az MTA TeB elnökétôl, dr. Beck Mihály akadémikustól: „Tájékoztatom, hogy a Tudományetikai Bizottság október 25-i ülése úgy foglalt állást, hogy beadványa értelemszeruen az Egészségügyi Tudományos Tanács hatáskörébe tartozik, és azzal csak akkor foglalkozhatna, ha erre a Tanácstól kapna felkérést.”)

Újabb, igencsak meglepô fordulatot vett még 1993. decemberében a történet. Császár Albert kandidátusi értekezésében, mindjárt az elején, a 4. oldalon ez áll: „Az étkezés nem befolyásolja a plazma CHOL [koleszterin] . . . szintet, ...”

Ezért aztán fölöttébb nagy kíváncsisággal mentem – a korábban hangoztatott elvekkel homlokegyenest ellenkezô tétel miatt – a kandidátusi értekezés nyilvános vitájára, de jócskán elkéstem, ugyanis a vitát a meghirdetett idôpontnál egy órával elôbb kezdték. Bosszantott, hogy lemaradtam arról a – tudományosan igencsak izgalmasnak és nagy horderejunek ígérkezô – vallomásról, hogy minek a hatására is vett a jelölt szemlélete gyökeres fordulatot.

De tévedtem! Mint kiderült, csupán dolgozatának elfogadása érdekében – s csak egy pillanatra – fordult a köpönyeg! Ott még, kérdésemre, a zsírfogyasztás utáni közismert vérzsírés vérkoleszterinszint-emelkedés is nemlétezô változás lett, ráadásul a válasz nem a jelölttôl, hanem klinikai fônökétôl, Romics László professzortól érkezett, ami már eleve kizárta volna a kandidátusi fokozat odaítélését. A bíráló bizottság végül a jelöltet – teljes egyetértésben – mégis „kinevezte” „önálló tudományos kutatásra alkalmas”-nak (azaz kandidátusnak). S tette mindezt úgy, hogy nagyon sok információja nem lehetett a jelölt tudományos munkásságáról, hiszen annak alig leltem nyomát: csupán egy – az Orvosi Hetilapban megjelent – cikkét találtam meg, tehát sok közleményt aligha sorolhatott föl a „jelentkezési lapon” a tudós társaság számára.

A „nyilvános” vita után néhány nappal a TMB (Tudományos Minôsítô Bizottság) irodájában érdeklôdtem a megváltozott kezdési idôpont oka felôl, amit „kapásból” sajtóhibával magyaráztak mindaddig, amíg nem bizonyítottam ennek ellenkezôjét. E „közjáték” miatt, s mert a jelölt által meghívottak idôben érkezhettek, a TMB illetékes (I. sz. Klinikai orvostudományi) szakbizottság-elnökéhez, dr. Leövey András professzorhoz fordultam, bár – ezek után – már nem voltak illúzióim.

S miközben panaszom illetékes címzettje után kutakodtam, egyre inkább kiderült, hogy nem szeretik az okvetetlenkedô alakokat. Hiszen itt minden rendben van: elôzôleg a munkahely, a III. Belklinika, illetve az ott dolgozó orvoskollégák megvitatták, majd „elfogadták” a dolgozatot. Hogy a professzorral közös kft.-t muködtetô jelölttel szemben volt-e mersze bárkinek érdemi szakmai ellenvetést tenni, ugyan nem tudom, de aligha hiszem. Aztán vitára engedte, azaz elfogadta a „muvet” a két „hivatalos bíráló”, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, nincs hát helye a további értetlenkedésnek. Ja, hogy a vitát elôbb kezdték? Nem tulajdonítottak ennek túl nagy jelentôséget, mintha a nyilvános vita csupán üres formaság lenne – ami aztán késôbb beigazolódni látszott, az elôzmények ellenére is, egy másik disszertáció kapcsán.

Ugyanis a bíráló bizottság, mely szintén már elismert tudós fokozattal rendelkezôkbôl állt, figyelembe se véve a nyilvános vitán végül elfogadható válasz nélkül hagyott kérdéseket, „kinevezte” kandidátusnak a jelöltet. Hogy a dolog kínos a „tudomány”, de még inkább a tudományos fokozattal rendelkezôk, kiváltképp az ügyben „közremuködô” szuk (?) csoport számára, ez nyilvánvaló.

Csakhogy itt rég nem a megannyi tudós személyt érintô (nemcsak erkölcsi) kérdésrôl volt szó, hanem és elsôsorban a koleszterin-anyagcsere gyakorlati problémáiról. Hiszen ekkor már a sokadik tömeges koleszterinszurés is lezajlott, melyben a vérvételek napközben, tehát nem éhgyomorra, hanem – mondjuk – zsíros pörkölt után (közvetlenül vagy bármikor) történtek. Azaz a kutatás legelemibb szabályait is fölrúgva, bármiféle szakmai, orvosi – nem csak tudományos! – következtetésre alkalmatlan módon „szurték” a lakosság koleszterinszintjét – s nem tiltakoztak ez ellen a tudomány e szakterületének képviselôi –, majd az így kapott magasabb koleszterinszinttel frászt hoztak az emberekre. Pedig ôk is tudták, hogy ez annyit ér, mintha a vérvétel idôpontjában fölírnám az idôt egy cetlire, s amikor késôbb – mondjuk, estefelé – az idô múlására vagyok kíváncsi, az órám helyett a cetlirôl olvasnám le a pontos idôt.

S mert úgy gondoltam akkoriban is, hogy egy tudományos szemlélet igencsak furcsállható, pillanatokra történô változása és az azzal kapcsolatos magatartás a magyar tudós társaság érdekelôdésére is számot tarthat, ezért nem is egy napilapban, hanem a kulturális és közéleti hetilap, az Élet és Irodalom hasábjain (1993. május 14.) tettem közzé (és így számukra, gondoltam akkor, inkább elérhetôvé) a kandidátusi értekezés nyilvános vitájával kapcsolatos észrevételeimet, melyekbôl az egyik legfontosabb: „1992 decemberében érdeklôdôként részt vettem dr. Cs. kandidátusi értekezésének vitáján, ahol is tanúja lehettem egy olyan, fölteszem: másokban is jogos megütközést keltô mozzanatnak, túl váratlan fordulatnak, melyrôl nem hihettem, hogy folytatás és következmények nélkül maradjon, s melynek –- gondoltam – lehetetlen, hogy valaki nálam érintettebb s érdekeltebb (akár maga a fokozatot sikeresen elnyert jelölt) le ne vonja valamiféle konzekvenciáját.

Ez azonban – amennyire tájékozódni tudok – mindmáig várat magára, s így kénytelen vagyok magam szóvá tenni, hiszen itt olyan fokú komolytalanságnak legalábbis a látszatával állunk szemben, mely – ha nem tisztázódik – nemcsak a tudományos fokozatszerzés értékére, de egész mesterségünk tudományos hitelére vethet árnyékot, s elôbb-utóbb nyugtalanságot kelthet a szélesebb közvéleményben is. …”

(Ezt vélhetôen az akkortájt zajló éves akadémiai közgyulés adta bokros teendôik miatt mégsem olvashatták, hisz mind a mai napig késik bármiféle reflexiójuk.)

A budapesti székhelyu TMB-be küldött levelem végül is csak eljutott a debreceni munkahelyu szakbizottsági elnökhöz, dr. Leövey András professzorhoz, s vizsgálódásaikról késô ôsszel tájékoztatott is: valóban elôbb kezdték a vitát, de egyébként minden rendben! – amivel nem érthettem egyet, s ezt még tudomására hoztam.

De nemcsak elvi síkon folyt a csatározás a koleszterinszint befolyásolhatóságának mikéntjérôl, hanem átterelôdött mindez hétköznapi tevékenységünk színterére is. Történt ugyanis, hogy alapítványi keretek között megnyílni látszott a lehetôség megszakadt munkánk folytatására – melynek lényegét egyértelmuen kifejezte az Alapítvány a Vérkoleszterin Szintjének Szabályozásáért elnevezés is. De ahogy addigi tevékenységünkért sem fizettek, úgy a jövôbeniért sem gondoltuk, hogy a betegek bármilyen módon akár egy fillért is fizessenek, ezért annak rendje és módja szerint kértük, hogy az egészségbiztosító befogadja az alapítványi tevékenységet a támogatási (finanszírozási) körbe.

Miután minden szükséges iratot csatoltunk ehhez, és ígéretet kaptunk ennek gyors életbe lépéséhez, teljes erôvel a tényleges munka megkezdéséhez szükséges utolsó simításokat végeztük.

A vártnál késôbben ugyan, meg is érkezett az értesítés, de ahelyett, hogy munkánk megkezdését tette volna lehetôvé, nem kis meglepetésünkre fölszólított egy másik szakmai vélemény csatolására is, melyre a hivatalos elôírás, rendelet szerint nem is lett volna szükség. Értetlenkedve ugyan, de azért kértük a Belgyógyászati Szakmai Kollégium véleményét, amihez az általa fölsorolt dokumentációt hiánytalanul meg is küldtük. Már ôszre járt, amikor megérkezett a szakmai kollégium Állásfoglalásnak nevezett írása annak elnökétôl, dr. de Châtel Rudolf professzortól.

Annak értelmezhetetlen állításai és érthetetlen következtetései miatt fölvilágosítást és segítséget kértem tôle:

„Abban reménykedünk, hogy a dokumentumainkat elemzô szakértôi vélemények (javaslatok?) még nem ilyen »rendkívül általánosan megfogalmazottak«, még nem ilyen »semmiféle tudományosan igazolt érveléssel nem alátámasztottak «, vagyis hogy konkrétumokat találunk bennük és szakmai érvelést. Egy szó, mint száz: azt az elutasítását szeretnénk látni sokunk majd évtizedes munkájának, amelyben olvasható az a szó, hogy cholesterin, és ez: epesav. Hisz e kettô összefüggésére, a cholesterin-eliminációra épül egész diagnosztikánk és therápiánk, nem hihetjük, hogy ez a tény elkerülhette az elemzô szakértôk véleményét (s ám legyen e kiinduló állításunk »bombasztikus«, de miként értsük azt, hogy »bizonyítatlan«?)

Kérem tehát Professzor Urat, tegye lehetôvé, hogy a szakértôi írások ismeretében újból megkísérelhessük értelmezni az Állásfoglalást.”

De kérésünk teljesítése helyett olyan föltételhez is kötötte az „újratárgyaltatást”, hogy a csatolt mellékletben fölsorolt, a nagy amerikai és nemzetközi kutatásoknak megfelelô vizsgálataink után kerülhet csak erre sor. (E nagyszabású nemzetközi vizsgálatok dollár-tízmillióktól dollár-százmilliókig terjedô összegeket emésztettek el, amire a honi viszonyok között talán soha nem lesz senkinek se lehetôsége.) Tehát, ahogy ezt szülôfalumban mondanák, „sohanapján kiskedden, bornyúnyúzó pénteken”!

Az Állásfoglalás postázása után nyilvánvalóan már kényszerpályán mozgott a szakkollégium: egy ilyen grémium tagjainak ezután, beleértve elnökét is, már nincs visszaút. Mindenesetre e kutya-komédiának tunô – a betegeknek egy gyógyulási lehetôségtôl, az egészségbiztosítónak egy remélhetô tetemes haszontól való elesést okozó, a rendelet szerint pedig –, szükségtelen folyamat elindítójának, dr. Andréka Bertalan népjóléti helyettes államtitkárnak fölhívtam figyelmét e „lelkiismeretes és hozzáértô, az adatok és tények pro és kontra érveivel rendelkezô szakmai grémium” állásfoglalásából kirívó furcsaságokra, s ezzel zártam tájékoztatását:

„Tisztelt Államtitkár Úr, ezt az Állásfoglalást, amelynek szellemi színvonala mellett rosszhiszemusége és elfogultsága már abból a körülménybôl is szembeötlô, hogy egyfelôl egy morzsányi pozitívumot sem képes nyugtázni annyi szakember sok esztendei tevékenységébôl, másfelôl egy betunyi helytelenítenivalót sem tud elôbányászni 15 lapnyi dokumentációnkból: ezt az Állásfoglalást, illetve Alapítványunkat és így közvetve a vizsgálatainkra váró betegeket sújtó következményeit sem társaim, sem magam nem tudjuk elfogadni.”

A helyettes államtitkár – aki kezdetben teljesnek és rendben lévônek találta pályázatunkat és gyors ügyintézést ígért – annyit válaszolt, hogy van elég laboratóriumi kapacitás a fôvárosban – mintha csak azt kértük volna –, ezért nem támogatják a finanszírozási befogadásunkat.

Ekkor fölöttesét, dr. Jávor András népjóléti államtitkárt kerestem meg, aki megoldásként a koleszterinszint csökkentésének módjáról homlokegyenest eltérôen vélekedô feleket egy asztalhoz kívánta ültetni, a mindenki számára megfelelô megoldás érdekében, beleértve a megértett és belátott, többrétu népjóléti „haszon” megvalósulásának lehetôségét is. Meglepett, hogy amit sem addig, sem azután nem tapasztaltam – noha számos felelôs, orvosi esküt tett vezetôvel voltam kénytelen beszélni ezt követôen is –, hogy nála a betegek eredményes gyógyítása valóban elsôdleges szempont volt, amirôl kérdései árulkodtak. Az idônkénti érdeklôdésemre azt a választ kaptam, hogy sajnos még nem sikerült érdemben lépni. (Jóval késôbbi – értesüléseim alapján nem lehetett kétségem afelôl, hogy nem rajta múlott.)

Maradt ezután még az a lehetôség, hogy a zsebét illetôen leginkább érintett hivatal orvos-szakmai illetékeséhez, az OEP Egészségbiztosítási Fôosztálya vezetôjéhez, dr. Gusztonyi Ágnes országos fôorvoshoz forduljak, „summa summarum” összefoglalva szakmai érveinket:

1./ A külsô szabályozás, vagyis az elfogyasztott koleszterin ilyen-olyan adagolása nem megfelelô ellenszere a koleszterinbetegségnek s egyúttal kimagaslóan legsúlyosabb népbetegségünk, a keringési betegségcsoport nagyobbik hányadának;

2./ marad a belsô szabályozás helyreállítása.

3./ Az elsô, a kurrens, az intézményesült fölfogás képviselôi meg akarják akadályozni minden tekintélyük, befolyásuk latba vetésével a második kibontakoztatásának még a lehetôségét is. Ez természetes. Az is természetes, hogy harminc évnyi csôddel hátuk megett nem azzal érvelnek, hogy a diéta jó eredménnyel, tartósan s milliószámra gyógyítja a betegeket, vagy hogy – mondjuk – nincs belsô szabályozás, vagy ha van, hibája kijavíthatatlan – ó, nem ! Ehelyett a becsuánföldi halevô törzsek vérével hozakodnak elô, vagy azzal, hogy érdes a hangom s még a szemem is rosszul áll. Mindez rendjén.

4./ Ami nincs rendjén, az az, hogy e két fölfogás, ha úgy tetszik, „versenyeztetésérôl” az egyik (bármelyik) hívei dönthessenek, hogy ôk döntsék el: mérkôznek-e vagy maradnak, megméretlenül, örök bajnokok. [utólagos kiemelés]

5./ S az sincs rendjén, hogy egy orvosilag kockázatmentes, „lege artis medicinae” végzett tevékenységrôl, mely egy eddig leküzdhetetlennek bizonyult népbetegségre kínál megoldást s mely egyúttal az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak többlet-kiadást nem jelent, viszont milliárdos megtakarítás lehetôségét foglalja magában, végül is, ôk döntsenek.”

Még válasz sem érkezett, mint ahogy egy elfogulatlan szakmai fórum sem döntött, noha tízmilliárdos nagyságrendu, vélhetôleg „elmaradó népgazdasági kár”-ról volt szó. (E számítások az akkoriban megjelent minisztériumi, statisztikai hivatali és a bel-szakkolégiumi Állásfoglalásban ezzel poénkodó szakértô nyilvánosságra hozott adatain alapultak.)

Majd következett a kormányváltás 1994-ben, s annak két új minisztere is „foglalkozott” e témával: Kovács Pálnak beletört a bicskája a valóban megkísérelt segíteni akarásba, a másik ugyan ígérte „a másokkal egyenlô – jogosan elvárt – elbírálást”, de ez hivatali ideje alatt sem következett be.

S bár egy orvosnak sosem szabadna föladni a betegek érdekében folytatott harcot – az OEP elutasító indoklása mégis a további, egyértelmuen reménytelenné vált küzdelem okán – ez ügyben erre késztetett. Az OEP Egészségügyi Finanszírozási Fôosztálya vezetôjének, Demes Istvánnénak fölkért szakértôik véleményének visszásságait még szóvá tettem, amire „természetesen” ô sem válaszolt, noha saját szakértôikrôl gondoltakról írottakkal, így fejeztem be levelem:

„Magam az ilyen szakértôk szakmai és orvosi felelôsségének kérdését föltétlenül tisztázandónak tartom; »tévedéseik « népjóléti, tudományos, gazdasági szempontból kártékonyabbak, semhogy elturhetôk volnának, ezért minden orvosi és tudományos fórumon, s ha kell, a legszélesebb nyilvánosság elôtt is szorgalmazni fogom föltárásukat.”

Ui.: Levelem másolatát megküldöm a népjóléti miniszternek, az Egészségügyi Tudományos Tanács, a Szakmai Kollégiumok Elnökeinek Tanácsa, az MTA Tudományetikai Bizottsága és Orvosi tudományok osztályam, illetve az Orvosi Kamara elnökeinek, az Országgyulés Egészségügyi és Szociális Bizottsága tagjainak, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fôigazgatójának és fôorvosának, valamint az Egészségbiztosítási Önkormányzat Elnöksége és Felügyelô Bizottsága tagjainak.

„Természetesen” az utóiratban megjelölt intézmények és szervezetek választott vagy kinevezett tagjai: több tucatnyi magas pozícióban lévô orvos és politikus sem válaszolt – a három alábbit leszámítva –, s nem tudok arról sem, hogy bármit is tettek volna.

Kivételt képeznek ez alól a KDNP-bôl Semjén Zsolt és az MDF-bôl dr. Kis Gyula képviselôk (akik lehetôségeikhez mérten utánanézni és tisztázni vélték szükségesnek e visszásságokat).

Rajtuk kívül még dr. Szolnoki Andrea SzDSz-es képviselô (a Szociális és Egészségügyi Bizottság alelnöke) volt az, aki legalább még – igaz, tipikus „politikusi” – válaszra méltatott: „Nemcsak levelébôl, hanem fôvárosi funkciómból adódóan is ismerem az Önök munkásságát. Sajnos az Egészségbiztosítási Pénztár döntéshozatalát befolyásolni nem tudom. További eredményes munkát kívánok.”

Csakhogy nem az OEP-döntés befolyásolását kértem az országgyulési képviselôktôl 1994. szept. 23-án – föltételezve, hogy szívükön viselik a megválasztóik között vélhetôen nagy számban található szív- és keringési betegségben szenvedôk sorsát is, melyek csoportja adja a hazai összhalálozás több mint felét –, hanem:

„Tájékoztatásul és a továbblépéshez segítségét kérve mellékelek két – az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak megküldött – levelet, melybôl kiviláglik, hogy:

1. a hazai orvosi gyakorlat már nyilvánosan beismeri csôdjét a keringési betegségeknek nemhogy visszaszorításában, de rohamos térnyerésének mérséklésében is,

2. másfelôl egy jelentôs javulást ígérô, elméletileg és ellenôrizhetô gyakorlati eredményekkel megalapozott kezdeményezésnek méltatlan és cinikus gáncsvetéseken kell elbuknia.

Meggyôzôdésem, hogy az Egészségügyi és Szociális Bizottság a fölnôtt lakosság 2/3-ának – a mintegy 5 millió magas koleszterinu veszélyeztetettnek – katasztrofális helyzetét tartva szem elôtt, nem pedig a néhány ellenérdekelt egészen másfajta (nem orvosi) szempontjait, a maga illetékességi körében megtehetô lépésekkel tovább tudná lendíteni az immár sokadjára megakasztott tevékenységünket.”

(1994. június 29-tôl e bizottság tagjai voltak még: FIDESZ: Selmeczi Gabriella; FKGP: Gyôriványi Sándor (alelnök); MDF: Pusztai Erzsébet; MSzP: Csehák Judit (elnök), Schwarcz Tibor, Szabó Sándorné, Bleyer Jenô, Koleszár Lajos, Rádóné Gyárfás Ildikó, Kiss József, Götzinger István, Bakai Zoltán, Garay István; SzDSz: Béki Gabriella, Sarkadiné Lukovics Éva, Szigeti György.)

Természetesen ez a nem kevés idôt és energiát igénylô – végül is vaskos kötetté duzzadó – „levelezgetés” azt célozta, hogy a betegek tb-kártyájukkal jöhessenek vizsgálatra, de ennek minden további remélése értelmetlenné vált.

Idôközben az Orvosi Hetilapban megjelent egy, a diéták „eredményességét” magasztaló cikk, melyre kénytelen voltam reagálni. Ebben a nem szakmai közvéleménynek is érthetô módon – beleértve a koleszterinkutatással mélyen nem foglalkozó orvosokat is – igyekeztem kifejteni a diéta és a koleszterinszint csökkentésének lehetôségeit, és az ezzel kapcsolatos álláspontunkat.

ORVOSI HETILAP, 134. ÉVF. 48. SZÁM
1993. NOVEMBER 28.

T. Szerkesztôség!Egy kezelési mód korrekt és szakszeru összefoglalása, amilyen dr. Padosé (OH 1993, 134, 787–796, A hyperlipoproteinaemiák korszeru diétája), mindig több az elért eredményeket fölmutató számbavételnél. Az alapos, 10 lapos, gazdag bibliográfiájú (58 tétel) munkában kirajzolódnak nemcsak a szóban forgó kezelési mód korlátai, vitatható vagy épp gyenge pontjai is, hanem a továbbfejlesztés szükségessége és lehetôségei is; sôt – ami a kép objektivitását leginkább dicséri – egy másik eljárás körvonalai is legalább részben (ahogy egyik országhatár vonala mentén a másik kontúrja) – óhatatlanul még akkor is, ha ezzel a másik eljárással „a diétát nem pótolhatjuk vagy helyettesíthetjük”.

A kitunô summázatnak ezekhez az elôremutató mozzanataihoz szeretnék néhány gondolatot fuzni mint egy másik eljárás szorgalmazója, talán mondhatom: a másik eljárásé, amely a koleszterinszint normalizálásában az eliminációnak ad prioritást [elsôbbséget], szemben a koleszterinszegény diétával.

A szerzô, képet adva a hyperlipoproteinaemiák [magas vérzsírszintek] modern étrendjérôl, természetesen nem foglalkozik azzal a témáján kívül esô kérdéssel, hogy ez az egyedül eredményesnek mondott kezelési mód voltaképpen alkalmazható-e a magas koleszterinszint mint népbetegség leküzdésére. Teremthetôk-e „intézeti körülmények” százezrek számára, miközben tízezrével faragják le a kórházi ágyak számát? Lehet-e komolyan számba venni vagy jó lelkiismerettel kivárni az országos étrendváltást? E kérdésekre, persze, nem a válasz, s a helyzet elég reménytelennek volna mondható, ha valóban csak a diéta lehetne ellenszere. De egyáltalában ellenszere- e?

A koleszterinszint csökkentésében elért legjobb eredmény a 3. táblázatban (795. old.) körülbelül és várhatóan 20 %, a szövegben (794. old.) pontosan és mérhetôen: „egy szigorúbb II. fokozatú diétával öt év után is 13,9 %, intézeti körülmények között 15,5 %”. Ezeket az adatokat 1979-ben írták le, vagyis másfél évtizede nincs ebben a kategóriában, a megadott irodalom szerint, jobb eredmény. Viszont: „Grundy adatai szerint a Ch [koleszterin] bevitel 250 mg-ról” (ez a szigorú diéta) „500 mg-ra” (az átlagos táplálkozás koleszterintartalma) „emelése általában 0,26 mmol/l-rel (kb. 10 mg %-kal), ennél nagyobb mennyiség általában már kisebb mértékben emeli a vér Ch szintjét” (789. old.). Ez 5 (öt!) %-ot jelent és ugyanannyi, amennyit a nagy amerikai – 480 000 férfiból kiválasztott 3800 középkorú hypercholesterinaemiás beteggel, 12 centrumban végzett – hosszútávú, hét éves vizsgálat, az LRCP, igazolt. Ám maradjunk a 15,5 %-nál! Ez, a zéróhoz mérve, lehet kutatói siker, de a betegséghez mérve igencsak hümgetve nevezhetô orvosi eredménynek. Mert vegyük csak a koleszterinskála két kitüntetett pontját, a 6,5 és a 7,8 mmol/l-es értékeket, mint a kétszeres, ill. háromszoros ISZB-[a szívizom rossz vérellátásából eredô betegség]- kockázat alsó határait.

Íme: 6,5–0,065×15,5 = 5,5; illetve 7,8–0,078×15,5 = 6,5. Látható: a „nagyon szívós munkát igénylô” hosszútávon ... nagyobb népességben reprodukálni” nehéz eredmény kevés ahhoz, hogy a kétszeres rizikó fölsô határáról indulva ki lehessen kerülni ebbôl a veszélyzónából; éppígy a fele kockázatú értéktartományból sem koplaltatható ki a beteg. Más szóval: a normális értéksávba 6,1 fölötti értékrôl, az „ideálisba” (4,7 alá!) 5,6 fölöttirôl nem lehet eljutni. Vagyis minél egészségesebb a beteg, annál gyógyíthatóbb diétával. A betegebb fajtájú betegek számára viszont érdemes mégis valami más kezelés után nézni, amivel „a diétát – remélhetôleg – nem pótolhatjuk vagy helyettesíthetjük” (p. 794; kiemelés: LP), hanem fölülmúlhatjuk.

Szerencsére dr. Pados nem mint elvileg lehetetlent utasít el egy másik eljárást: a másikat, amelyben a koleszterinszint külsô, étrendi normalizálásával a belsôt, a lebontást serkentôt állítjuk szembe. Sôt kitér ennek biokémiai hátterére, említi a Ch epesavakká történô katabolizmusát [lebontását], utal a genetikai összefüggések jelentôségére (p.789); de az a körülmény, hogy „az LDL szállította Ch egy része, legalább 1/3-a a scavenger [itt: eltakarító] receptorokon keresztül – feedback [visszacsatoló] mechanizmus nélkül – kerülhet be a periféria, pl. az érfal sejtjeibe” (uo.): ez a „kerülhetes” körülmény szemében zsákutcává silányítja ezt a másik utat, miközben itt elmulasztja jelezni, hogy nem az LDL-rôl általában, hanem „modifikált, oxidált” LDL-rôl van szó.

Mégis: egyéb hazai megnyilvánulásokkal összevetve (a legkirívóbb dr. Császár 80 %-os fölszívódása: TV 2, 1992. márc. 7.) már ennyi, a belsô szabályozásnak szentelt figyelem is pozitívumként könyvelhetô el. Pados dr. azonban még tovább megy, s akarvaakaratlan rámutat arra, hogy a koleszterinszintet nem a táplálékkal elfogyasztott koleszterin emeli meg. „Az atherogenezisben – írja, p. 788 – a modifikált, oxidált LDL játszhat komoly szerepet (kiemelés LP. Errôl bôvebben legutóbb a XIII. Membrán-transzport Konferencián Szollár és mtsai: Az oxidált lipoproteinek szerepe az atherosclerosis pathogenesisében).

Hát ez az! Az LDL nem mennyisége ilyen-olyan fokán, hanem megváltozott minôsége okán kerül be a sejtbe! Ezért nem fog a betegeken a diéta, ezért produkál – kínkeservesen s múlékonyan – fél és negyed „eredményeket”. Szükségszeruen van ez így, ha a menynyiség szarva közt keressük a minôség tôgyét.

A másik kezelési módnak nemcsak a biokémiai alappillérét, hanem a statisztikait is elôáshatjuk Pados dr. referátumából. Elég nagyvonalú, de megteszi: „milliós nagyságrendu azoknak a száma (ti. Magyarországon), akik ... már legalább diétás rendszabályokra szorulnának” (787. old.). Következésképp, tehetjük hozzá, milliószámra vannak azok is, akiknek nincs koleszterinproblémájuk. Az ô koleszterinelimináló mechanizmusuk tanulmányozását és tanulságát figyelmen kívül hagyni, esetükben az „individuálisat” (vagy, mint mások teszik, az anekdotikusat, a Churchill-szindrómát) emlegetni – remélhetôleg már csak ideig-óráig lehet. Annál is inkább, mert ezek az elôremutató mozzanatok dr. Pados áttekintésében nem egyedüli jelei annak, hogy fordulat érlelôdik, nálunk is, a koleszterin- betegség szemléletében. A május végi sümegi konferencia említett elôadása is ebbe az irányba mutat, vagy tudományos közéletünk olyan, némi pikantériát sem nélkülözô eseménye, mint dr. Császár A. kandidátusi vitája tavaly decemberben, ahol is a nagydoktor opponensek s a bíráló bizottság komoly szaktekintélyei (dr. Rigó J., dr. Fövényi J.) elfogadták a jelölt „tételét”: „Az étkezés nem befolyásolja a plazma CHOL [koleszterin] ... szintet”; ahogy elôzôleg a témavezetô és a megvitató kollégák (SOTE III. Belklinika) kritikáján sem akadt fönn ez a tudományos konszenzussal merészen dacoló megállapítás.

Mi mást jelent ez, mint a gyógyításban csôdöt mondott diétaszemlélet elvetését, nyilvánosan s a legmagasabb szakmai szinten. Úgy tunik, immár nincs tudományos akadálya annak, hogy a figyelem végre e kezdetben kárhoztatott, utóbb inkább hallatlanra vett másik megoldásra irányuljon: a fölös és így káros koleszterin eliminációs mechanizmusának korrigálására.

Légrády Péter dr.

ORVOSI HETILAP, 134. ÉVF. 48. SZÁM
1993. NOVEMBER 28.

T. Szerkesztôség! Örvendetes, hogy Légrády dr. ezúttal nem a televízióban, hanem az Orvosi Hetilapban írt levelében foglalta össze néhány – nem megalapozatlan, figyelemre méltó – ellenérvét a diétával elérhetô koleszterinszint csökkentésével szemben. Gondolom, Ô is belátja, hogy egy általában elfogadott eljárással szembeni kétségek, dilemmák megvitatása nem az ismeretterjesztésbe – hanem szakmai fórumra – való, egy ilyen vitára a laikus nézô biztosan negativisztikus magatartással reagál.

Légrády dr. levelében tárgyilagosan számba veszi cikkem azon mondatait, amelyekben kitértem arra, hogy a koleszterinbevitel hatása a koleszterinszintre egyénenként lényegesen különbözô lehet. Ezeket a tényeket nem elhallgatni, hanem én is hangsúlyozni szerettem volna, – a „Rizikófaktor: koleszterin” címu könyvemben is pl. külön fejezetet írtam „A lipidteória ellenérveirôl” címmel (3). Amivel nem tudok végeredményben egyetérteni, az az epidemiológiai és egyéb tudományos vizsgálatokból – és kissé a cikkembôl – levont eltérô következtetése: „A gyógyításban csôdöt mondott diétaszemlélet”.

Nem tartom ugyanis csôdnek azt, ha elsôdlegesen diéta hatására 213 mg/dl-rôl csak 205 mg/dl-re csökkent 1978–1992 között az USA-ban a lakosság koleszterinszintjének átlaga, ha 7,8 mmol/lrôl csak 6,5-re, illetve 6,5-rôl csak 5,5 mmol/l-re csökkenhet diétával a koleszterinszint. Ezek ugyanis nem jelentéktelen, hanem igen jelentôs válaszok: az elsô esetben 7,8 melletti háromszoros infarktuskockázatból diéta segítségével kétszeresre csökkenthetô a kockázat az ideális szinthez képest. A második esetben egy már magas kockázatúnak nevezett tartományból a magyar lakossági átlag alá lenne vihetô a koleszterinszint, és ha ez az elméletileg várható 13,9–15,5 %-os csökkenés elérhetô, az 28–31 %-kal kevesebb ISZB-kockázatot hozna magával, ez az arány 5 %-os koleszterinszint- csökkenésnél is a nem elhanyagolható 10 %.

Mindezen belül joggal merül fel a kérdés, hogy lesznek olyan egyének, akik nem reagálnak a diétára, és vannak olyanok, akiknél a fenti %-okat (melyek átlagok és nem maximumok) jóval meghaladó mértékben csökken a koleszterinszint. Ha tudnánk elôre, vagy könnyen lemérhetô lenne, hogy kik a non responderek, akkor ôket tényleg nem kellene szigorúan diétáztatni. Ezt megbecsülni azonban csak intézeti kontroll körülmények között, „metabolic ward”-ban lehetne, illetve – ahogy a cikkemben írtam róla – az Apo e genotípusának megfelelô feltételek közötti költséges (1 vizsgálat 2000 schilling) meghatározása révén lehetne. Ezek az említett vizsgálatok az érintett tömegek részére nem hozzáférhetôk, sôt hozzáteszem, nem is mindig adnak egyértelmu következtetésre alapot. Saját kisebb beteganyagon végzett vizsgálatunkban pl. elhízott hyperlipoproteinaemiás betegek között a közismerten a koleszterinbevitelre legérzékenyebben reagáló Apo E4 genotípusú betegek aránya jóval meghaladta a normál magyar populációban talált arányokat (4), – 81 diétával és Gevilonnal kezelt betegünk esetében pedig azt találtuk, hogy az irodalmi adatoktól eltérôen nem annyira az E4, hanem a leggyakrabban elôforduló E3 genotípus reagált legjobban a diétára és gyógyszerre (2).

Az Apo E polymorphismus alapján biztosan elkülöníthetô a betegek egy – legalább 1/3-át érintô – csoportja, akiknél az étrendi koleszterin hatását nem védik ki a feedback mechanizmusok. A gyakorlatban azonban a koleszterinbevitelre reagálók aránya jóval nagyobb, a már hyperlipoproteinaemiás elhízottak között még inkább – másképp hogyan lennének magyarázhatók az epidemiológiai vizsgálatok eredményei, a sok telített zsírt és koleszterint fogyasztó népességek magas koleszterinszintjei, pl. a mediterrán országok lakosaiéval szemben, a Japánból az USA-ba vándorlók szignifikáns koleszterinszint-emelkedései, a vegetariánus közösségek 3-4 mmol/l közötti szérumkoleszterinszint-átlagai, az intervenciós vizsgálatokban bekövetkezett 5–33 % közötti koleszterinszintcsökkenések, az 1960–90 között összegyujtött, ellenôrzött, a koleszterinbevitel hatását mérô vizsgálatok eredményei, melyek 78,5 %-ában emelkedett szignifikánsan a koleszterinszint, szóval mindazok a vizsgálatok, melyekre a cikkemben utaltam. Félve teszem hozzá, mert nem nagyon szakszeru, csak a nagy számok miatt merem megemlíteni sokadik érvként saját tapasztalatainkat, akik a Szent Imre Kórház IV. Belosztályán és Lipid Ambulanciáján 1978 óta mintegy 11 ezer hyperlipoproteinaemiás beteget láttunk, akik nagyrészénél diétás kezelésre bizonyos koleszterinszint-csökkenés bekövetkezett.

Légrády dr. idézi Császár dr. disszertációját („...Az étkezés nem befolyásolja a plasma CHOL ... szintet”) és az ezt acceptáló szaktekintélyek egyetértésére utal. Sajnos itt egy félreértés történt, mert a disszertációban kikeresett idézetbôl kiderül, hogy Császár dr. ezt arra értette, hogy a vérvétel elôtti, közvetlen étkezés nem befolyásolja az aktuális koleszterinszintet, ezért lehet szurôvizsgálatokat nem éhgyomorra végezni [kiemelés – LP]. A teljes szöveg (1): „A magyarországi vérmintákat válogatás nélkül 202 nem éhgyomorra lévô [kiemelés – LP] véradótól gyujtöttük (Az étkezés nem befolyásolja a plasma CHOL ... szintet. ...)”.

Röviden kitérnék még a levél két kitételére. Légrády dr. – egyébként is jó stílusban megírt – levelében szellemes, találó mondattal („az LDL nem mennyisége ilyen-olyan fokán, hanem megváltozott minôsége okán kerül be a sejtbe!”) fogalmazza meg az atherogenezis egy fontos mozzanatát. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy azért a mennyiségi viszonyok is számítanak, ha több LDL kering a vérben, abból arányosan több modifikálódhat, oxidálódhat, tehát az LDL-cholesterinszint csökkentése antiatherogén hatású. Más mondatában arra utal, hogy rámutattam arra, hogy „a koleszterinszintet nem a táplálékkal elfogyasztott koleszterin emeli meg”. Ilyen konklúziót a cikkben nem fogalmaztam meg, talán az ellenérvek bemutatása kelthette ezt a benyomást. Inkább azt hangsúlyoztam, hogy a telített zsírsavak fogyasztása kétszer olyan mértékben növeli a koleszterinszintet, mint a táplálék koleszterintartalma.

Arra vonatkozóan, hogy hazánkban „nyilvánosan is a legmagasabb szakmai szinten” az eddigi szemlélet elvetése lenne aktuális, egy megjegyzésem lenne: kevesek ehhez hazai tudományos eredményeink. Ehhez a Légrády dr.-ral egyetértôknek el kellene érni, hogy megváltozzon Romics és Szollár professzorok vezetésével létrejött 1991-es hazai Koleszterin Konszenzus Konferencia (5) állásfoglalása (ahova sajnos ismertsége híján Légrády dr. nem került meghívásra), és megváltozzanak a külföldi tudományos állásfoglalások is. Az Európai Atherosclerosis Társaságé, vagy a National Institutes of Heart Consensus Konferenciáé az USA-ban, mely most – és ezt cikkem írása után publikálták – 1992 márciusában változatlanul megerôsítette a 83-ban meghirdetett elveket, egyértelmuen diétás és szükség esetén gyógyszeres kezelést ajánlva – újabban nyomatékkal az ischemiás szívbetegeknek – hypercholesterinaemiában, sôt az intervenciós beavatkozás határaival lejjebb is mennek, 100 mg/dl LDL-cholesterinszintig (2,6 mmol/l) (6).

Van-e igazság Légrády dr. koleszterineliminációs elméletében? Feltétlenül igen. A koleszterinszint csökkentésének ez is a 3 közül az egyik, ha nem is egyedül üdvözítô módja. Érdeme, hogy a keveset vizsgált útra ismételten felhívta a figyelmet, mely ösztönözhet ez irányú vizsgálatokra. Jó lenne, ha saját vizsgálatait publikálná, hogy megismerhetnénk azt a módszert, és konkrétan azt a szert, gyógyszert (?), mely az epesavba való átalakulást fokozza. Persze ezen a kutatási úton is jelentkezhetnek problémák. Itt is létezik feedback jelenség, a koleszterin-epesav átalakulás kulcsenzimét, a 7-alfa-hydroxilasét a hydrophob epesavak gátolják (8). O’Rourke és munkatársai pedig azt vetik fel, hogy a hypocholesterinaemiához vezetô fokozott epesav-elválasztás elôsegítheti a vastagbélrák keletkezését (7). Ugyanakkor az epesavvá átalakulás a koleszterin lebontására az egyetlen kiválasztási lehetôség [kiemelés – LP]. Miután Légrády dr. nem kérdôjelezte meg a hypercholesterinaemia oki szerepét az ischaemiás szívbetegség keletkezésében, csak befolyásolására van egyedi elképzelése, érdeklôdéssel várom, mi valósítható meg ebbôl a gyakorlatban.

Pados Gyula dr

. Miután szuk szakmai csoport a koleszterines, vélhetôen a cikk megírásakor már tudhattaPados fôorvos, hogy a gyakorlatban ebbôl semmi nem valósítható meg – hiszen más rajtunk kívül az eliminációval nem foglalkozott, s talán, sajnálatosan, azóta sem –, viszont már járt a híre – s hozzám is eljutott, még kézhez vétele elôtt – az Állásfoglalásnak, mely „örökre elintézi” az eliminációt hirdetni merészelôket. A hír igaznak bizonyult, mint ahogy errôl az elôzôekben meg is gyôzôdhettek.

S bár akkor kellett volna e válaszlevélre reagálni nem kevés csúsztatása miatt, már nem tartottam érdemesnek. De most néhány apró mozzanatra mégis kitérnék. „Prioritást”, azaz csak elsôbbséget adtam az eliminációnak, és nem egyedüli kizárólagosságot, mégis így említi dr. P. Gy.: „...ez is a 3 közül az egyik, ha nem is egyedül üdvözítô módja”.

A Császár-idézetbôl nem derül ki, hogy mire értette – de ha bárki orvos arra érti, hogy „a vérvétel elôtti, közvetlen étkezés nem befolyásolja az aktuális koleszterinszintet”, az nem ismer olyan alapvetô élettani folyamatot, mint az étkezés utáni vérzsírszint-emelkedés (postprandialis hyperlipaemia!). És soha nem is adott még vért, mert akkor tudná, hogy véradás elôtt közvetlenül nem etetik meg a véradót, legföljebb utána kap virslit (meg esetleg sört). Tehát: lehet, de semmitmondó, tudománytalan (és értékelhetetlen is) nem éhgyomorra koleszterinszurést végezni!

Ha a Császár-féle Apo E vizsgálat eredményétôl eltért Pados doktorék – gondolom korrekt, éhgyomri – vizsgálati eredménye, az inkább utángondolást kíván, szerecsenmosdatást, meg magyarázkodást és magyarázását a magyarázhatatlannak.

S még emlékeztetôül annyit: 1993 ôszére már több metaanalízis napvilágot látott, de ezekrôl még csak említés sem történik, noha e nagyszabású, áttekintô tanulmányok épp a koleszterinszegény diéta kisfokú hatékonyságát bizonyították.

Viszont az is igaz, hogy több konszenzus-bizottsági ajánlás is (sôt nagybizottsági, azaz konferenciális is –, hogy ne lehessen csak úgy „lebizottságozni” ôket) – így a magyar is megfogalmazódott már, melyek éppúgy figyelmen kívül hagyták a metaanalíziseket, mint ahogy az ajánlásokkal kapcsolatos kritikákat és fönntartásokat.

*

1994 nyarán-ôszén még egy újabb érdekes epizóddal gazdagodott a koleszterinkutatás hazai története Romics László professzor nagydoktori címének „elnyerése” kapcsán. Ez a nyilvános vita is az eredetileg kituzött idôpontnál elôbb kezdôdött – ami biztos, az biztos: már nem egy órával, hanem mindjárt egy héttel hozták elôbbre, ami példa nélkül álló a disszertációk védésének történetében! S bár a jelölt munkásságának idejére esôen emelkedett rohamosan a keringési betegségekben szenvedôk száma, mintegy az addigi szemlélet és terápia csôdjét igazolva, mégis mindez a legkevésbé sem érintette Romics László új tudományos címét – hiszen összeomló hadseregben is neveznek ki tábornokot (de Gaulle is 1940 nyarán lett az). Ráadásul e tudományos karrier elérésében egyéb pikáns mozzanatok is közrejátszottak – részletek a Függelékben –, melyek semmiképp nem öregbítik a tudományos fokozattal rendelkezôk jó hírét.

 

 

NEMZETKÖZI ÉS HAZAI TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS A KOLESZTERINNEL KAPCSOLATBAN

 

1984-ben az LRC-tanulmány egyik adatából levont következtetésre hivatkozva világgá kürtöli a rossz hírt a TIME: le kell mondanunk a tojásreggelirôl és egyéb, sok koleszterint tartalmazó ételrôl: belsôségekrôl, húsokról és egyéb állati eredetű élelmiszerrôl, így a vajról is. Hihetetlen gyorsasággal kezdett zuhanni a tojásfogyasztás szerte a világon, megjelennek az „alacsony koleszterin-tartalmú” és „koleszterinmentes” feliratú élelmiszerek a boltokban, melyek polcairól szinte teljesen eltűnik a vaj és helyébe a margarin kerül. Az egész világ közel fél évtizedig a „koleszterin-mítosz” keltette riadalom félelmében él, annak megfelelôen táplálkozik.

1991-tôl kezdôdôen, amikor is elôször veti föl komolyan a tudományban Ramsay, hogy „itt az ideje újragondolni az ételek koleszterin-tartalmának megítélését”, a nagyhatalmú írott és elektronikus sajtó nem késlekedik tájékoztatni a közvéleményt errôl a jelentôs fordulatról – legalábbis az USA-ban nem!

A lakosság körében gyorsan eluralkodott új gondolkodásról (s annak idôpontjáról is) tájékoztat Janikovszky Éva írása, mely a Magyar Konyhában (1994, 2: 29. o.) jelent meg:

„Ismét Vera vendégeként vagyok itt, csak a helyszín változott, hat évvel ezelôtt még Rockville volt. Ismerkedem az új ház konyhájával, igyekszem mindennek a helyét megjegyezni.

Reggelire terítünk, keresem a hűtôben a margarint. Felbukkan emlékezetemben a réginek még a doboza is, kék volt és light.

S mit ad Isten, valóban ott volt. Szép, nagy darab, sárga vaj. Ti vajat esztek? – kérdem elképedve. De hát a vaj ... s mondanám, amit tôle hallottam legutóbb.

A vajnak az idén sokkal jobb volt a sajtója, magyarázza Vera. A margariné már két éve rossz.

Hiába, a sajtó nagyhatalom, merengek, miközben élvezettel kenem a vajat a meleg English Muffinra. Még a szupermarketek végeláthatatlan pultjai közt bolyongó háziasszonyok választásába is bele tud szólni. Én meg itthon margarinon tengôdöm már vagy tíz éve, úgy rám ijesztettek az Újvilágban.

Az amerikai sajtó – tapasztalatom szerint – elbánt már a cukorral, a sóval, a tojással, a vajjal, a roston sült húsokkal.

Most elsôként a vajat rehabilitálta.

USA, Long Island, Woodbury, 1994”

S hamarosan a tojást is: sorozatban jelennek meg a cikkek a napilapokban. Nézzük példaként „a világ legnagyobb súlyú lapját”, a New York Times-t:

E. Brody: Nagyító alatt a tojás egészségre kedvezô hatása (1995. január 11.);

Suzanne Hamlin: A tojás: nemrég kiátkozva, mára visszafogadva (1996. április 3.);

Molly O’Neil: Bukás után a Tojásemberke (Humpty Dumpty) újra uralkodik (1997. szeptember 24.);

Gina Kolata: Megszűnt a tudósok félelme a tojástól (1997. szeptember 24.).

Nálunk viszont – leszámítva az általam írt vagy velem készült interjúk kapcsán megjelenteket – csak elvétve mertek jót írni a tojásról vagy szóvá tenni a harsogva hirdetett, túlzóan megszorító diéták fölöslegességét.

1998-ban a Népszabadságban polémia alakult a lap egyik újságírójának cikke miatt. Hozzászóltam én is, s ezt az írást azzal adtam át, hogy vagy változatlanul közlik, vagy ne jelenjék meg. (Végül – tudtom nélkül – kihúztak a cikkbôl, s úgy jelent meg.) Az alábbiakban a beküldött írás teljes szövege olvasható, a kihúzott rész szögletes zárójelben és dôlt betűvel szerepel – ti. a kihúzásoknak is van olykor információs üzenete.

NÉPSZABADSÁG 1998. ÁPRILIS 21.
(16. OLDAL)

Bogár a fülbe? Por a szembe!

Bogár a fülbe c. reflexiójukban (Érvek,vélemények, márc. 6.) dr. Harsányi László és dr. Lamm György oktatja ki Legyek a levesben c. írása miatt (jan. 30.) Rab Lászlót [mint egy törpe kisebbség érdekeit védô és a nagy többségét szem elôl tévesztô „nagyon sok ... újságíró” egyikét]. A reflektálók a táplálkozási szokások megváltoztatásáért indított programok dollármilliós pályázatát nyert konzorciumának tagjai, így igazán elvárható lenne, hogy érvelésük megalapozottságához kétség ne férjen. [Különösen, hogy az egyik szerzô egy közvélemény-kutató társaság (Szonda Ipsos) igazgatója, így föltételezem, neki sem újdonság: a számszerű „érvek” a közvélemény hatékony befolyásolására, de akár manipulálására is alkalmasak.]

Írják, hogy a táplálkozás és a dohányzás befolyásolására költött több mint félmilliárd forint „nem hiába” történt, „a halálozási mutatók az utolsó két évben csökkennek”; késôbb pedig: „Hazánkban évente 30 ezren halnak meg infarktusban”.

Melyik a két utolsó év? 1996 és 1997. Az a két utolsó év, amirôl végleges (hiteles) KSH-adatok állnak rendelkezésre: 1995 és 1996. Nézzük tehát a vitathatatlanul szóban forgó 1996-os évet: mi a változás 1995-höz képest. Az „évente 30 ezer” gyanúsan elnagyolt ahhoz, hogy egymagában érzékeltesse az állítólag örvendetes változást. Nos, 1995-ben 30 742-en haltak meg infarktusban, 1996-ban pedig 31 346-an. (Éppígy sajnálatos növekedés állapítható meg 1995-ben is, 1994-hez képest.) Ami pedig a kevesebb dohányzót illeti, a halálozási statisztikában, sajnos, a „a kezdeti kis haladás” még nem jelentkezik e téren sem: a dohányzással kapcsolatba hozható légzôrendszeri daganatok, idült hurutok következményes halálozási száma továbbra is növekvôben.

Írják továbbá: „a »koleszterinmítoszt« a média teremtette, nem a tudomány”. Ugyan, ugyan! És az a több tucatnyi hazai és sokezer külföldi szakcikk, amely az elmúlt évtizedekben az elfogyasztandó koleszterin drasztikus csökkentésének szükségességét bizonygatta? Nem a média a vétkes a mítosz megteremtésében. A média azért hibáztatható, hogy nem adta idejében és kellô nyomatékkal hírül: a 90-es évek elején a kérdés tudományos megítélése gyökeresen megváltozott, s eszerint alig az elfogyasztott koleszterin, hanem fôleg a zsír a felelôs a vér magas koleszterinjéért – ha egyáltalán helytálló azt állítani, hogy ezért az ételek összetétele önmagában felelôs. E mulasztásnak (nem a következményeit, hanem) a megítélését enyhítheti, hogy a honi szakférfiúk kissé lassan emésztik a külföldi szakirodalmat, ahhoz meg nem volt érkezésük az elmúlt negyedszázad során, hogy megnézzék, akárcsak egyszer, pl. a tojás koleszterinjének a hatását a vérszintre. A hazai média a hazai kurrens orvosi konszenzus nyomvizén halad. [Ha nem teszi – mint Rab László nem tette – világbanki program-doktorék sietnek elmerengetni azon a megfigyelésükön, hogy Kalocsán sok a túlsúlyos. (Hát még ott is?!)

De az is el-elmerengetô, hogy míg a cikkben szívbarát és nyugati tapasztalat kéz a kézben teszik tiszteletre méltó, bár statisztikailag nem túl sikeres erôfeszítéseiket, addig a szívbarát-emblémájú, szivárványt idézô „Élelmiszer-útmutató” – erre azért csak futotta a dollármilliókból, ha sokkal több kézzelfoghatóra nem is – tojásajánlata összeegyeztethetetlenül eltér az egyébként átvett kanadai szivárványséma ajánlásától: ebben napi 1-2 tojás szerepel, szívbarátéknál hetenként talán egy, a serdülôkor végéig. (A kanadaiak engedélye nyilván erre a munkájukat komolytalanná tevô módosításra is vonatkozik.)

Minek alapján? Netán titkos hazai gondolatkísérleteket állítva szembe a fejlett országok ténylegesen elvégzett vizsgálatainak százaival?]

1960 óta tragikusan, 60 %-kal nôtt a keringési betegségben elhunytak száma s most is ezen a szinten stagnál, melyért – ki más? – az orvosi tanácsokra süket lakosság felelôs. De azért mégis indokoltnak tartom megkérdezni: ha ezek az étrendi ajánlások nem volnának, még rosszabb lenne a helyzet? – jóllehet, mikor nem voltak, a helyzet sokkal jobb volt!

 

 

TÁPLÁLKOZÁSI AJÁNLÁSOK, TÁPTANI DOGMÁK

 

A könnyebb megjegyezhetôség érdekében az amerikaiak piramissal („ételpiramis”) szemléltetik az egyes ételcsoportokból elfogyasztható mennyiségeket: legalul a szénhidrátokat, mint legnagyobb mennyiségben fogyasztandókat, s ahogy karcsúsodik a csúcs felé, egyre kevesebbet a zöldség-gyümölcsbôl, még kevesebbet a tejtermékekbôl, majd a húsféleségekbôl.

Az ételszivárvány ugyanezt mutatja, a külsô, legnagyobb íven a szénhidrátok, majd befelé haladva az egyre kisebb íveken következnek az ételcsoportok a piramisnál leírt sorrendben.

S mivel ezek a megjelenítések, legyen az piramis vagy ételszivárvány, az egyszeri adagokon kívül az étkezés napi gyakoriságát is megjelölik, tulajdonképpen minden különösebb magyarázat nélkül is érthetô ez az étrendi ajánlás. Egyben az is kiderül ezekbôl, hogy semelyik nemzetközi, sem a magyar ajánlás nem veszi tekintetbe az emésztôrendszeri muködést, amin aligha lehet csodálkozni, hiszen eddig ez a szempont nemigen merült föl.

Már 1992-ben az amerikai ajánlás (piramis) napi 1, a kanadai (szivárvány) napi 1-2 tojás elfogyasztását tartja elfogadhatónak, amint ez a kanadai „ételszivárványon” is látható.

Ennek magyar változata viszont jócskán módosítva a kanadait – aligha a kanadaiak engedélyével, hiszen a változtatás munkájukat teszi komolytalanná! –, új csoportba helyezi a tojást: a ritkán fogyasztható „egyéb ételek” közé. S teszi mindezt úgy – csupán emlékeztetôül –, hogy az elmúlt négy évtizedben nem volt érdemi hazai vizsgálat a tojásfogyasztás és a koleszterinszint alakulásának összefüggéseirôl – leszámítva a mi vizsgálatainkat.

S mennyi is az „egyéb élelmiszerek” fogyaszthatóságának „ritkábban és kisebb mennyiségben” megjelölt mértéke, arról a Diéta magazin 1997. november 11-i számában (23. o.) így írnak –, s melyben egyébként a Szívbarát program nemrégiben megjelent kiadványaként jelölik meg az Élelmiszer-útmutató-t:

„Vannak »egyéb élelmiszerek«, ide tartoznak pl. a tojás, máj, méz, lekvárok, amelyek egyik élelmiszercsoportba sem sorolhatók be, de ez önmagában nem jelenti azt, hogy fogyasztásukról le kellene mondani. Étrendbe iktatásukat naponta ugyan nem javasoljuk, de ritkábban (hetente, kéthetente) kisebb mennyiségben elengedhetetlenek, fôleg a fejlôdô szervezet számára.”

S miután dietetikus jegyzi az írást, hadd tegyek egy javaslatot e foglalkozás magyar megnevezésére, mely kifejezné e szakma mindkét tevékenységét: azt is, hogy étrenddel foglalkozó szakember, meg azt is, hogy felügyeli, ellenôrzi az elôírt étrend betartását. Ajánlom tehát az idegen eredetu és hangzású dietetikus helyett a tôsgyökeres magyar étrendész elnevezést!

Természetesen a hazai média a hazai kurrens orvosi konszenzus nyomvizén halad, azaz túlnyomóan arról írnak, amirôl a rangjuk miatt elismert orvosok, szakmai vagy egyéb egészségünk javítását célul kituzô bizottságok, társaságok, fórumok prominensei tájékoztatják ôket. A koleszterin-kérdésben a közel tízesztendôs tudományos vasfüggöny jól is muködött, csak a szakemberek tudták az új információkat, híreket – így azt is, hogy a metaanalízisek szerint a diéták csak néhány %-os koleszterinszint-csökkenést eredményeznek –, de azt már nem kötötték sem a sajtó, s így a széles közvélemény orrára sem.

Szerencsére szinte minden lap közöl tudományos folyóiratokban megjelent cikkekrôl, tanulmányokról ismertetést, így aztán olyan információhoz is juthat az olvasó, amikrôl egyébként hazai újságíró – a fentiek miatt természetesen – nem ír. A Népszabadság 1998. május 5.-i számában egy ilyen „új” (és gyors) információval lepte meg olvasóit „Alacsony hatásfokúak a koleszterindiéták” címu cikkével. Ebben ismertetik egy, a British Medical Journal orvosi lapban három héttel korábban megjelent – Tang és munkatársai által írt – metaanalízist, melyben megállapítják, hogy a szigorú diéta „körülbelül 3 százalékkal, míg az ennél is szigorúbb 2. típusú diéta is csak további 3 százalékkal mérsékelte a vérkoleszterin szintjét.” A rossz eredményt a szerzôk persze a betegek gyarlóságával, azaz az elôírt diéták be nem tartásával magyarázzák. A korábbi metaanalízisek következtetései a százalékos csökkenést illetôen hasonlók, ezért igencsak furcsállható ez a magyarázat, hiszen megint a betegek nyakába varrják az eredménytelenséget. De végre – e referátumból elôször – a széles magyar olvasóközönség is megtudhatta azt, amit az egyéb országokban élôk – a korábbi tanulmányokból és vizsgálatokból – már 1992 óta tudhattak.

Ami viszont a magyarul olvasók számára még nem volt köztudott – és sokak számára még most sem az –, hogy a TIME 1999. július 19-i száma sajtótörténeti jelentôségu helyesbítésére már a címlapon (!) hívja föl a figyelmet: ugyanazon kép korrigálásával és hatásosságával, mint amellyel tette épp az ellenkezôjét másfél évtizeddel korábban. Most „egy jó híre van”: már nem kell többé tartózkodni a tojás-reggeliktôl, mert a tojás az egészséges táplálkozás része (33–34. ábra).

Tulajdonképpen másfél évtized után ez volt a tojás legszéleskörubb – hisz a világ talán legelterjedtebb magazinja –, nyílt és egyértelmu rehabilitációja, mellyel egyidôben meghirdetik a tojás világnapját minden év októberének második péntekére azzal, hogy ilyenkor hangsúlyozottan essék szó – az eddig alaptalanul tiltott, de most újra ajánlott – az egyik legfontosabb s egyben legértékesebb ételünkrôl, a tojásról, mely az egészséges táplálkozás kihagyhatatlan étke.

E világszerte terjesztett, legnagyobb példányszámú képes hetilap példa nélkül álló módon helyesbíti saját magát, az egész földkerekségen riadalmat és félelmet keltô korábbi közlését, s hozza ország-világ tudomására, hogy a táplálkozástudományban gyökeres szemléletváltozás következett be: a tojás és a vaj többé nem tekinthetô ártalmasnak, a margarinnal viszont bajok vannak! S egyértelmuvé teszi azt is, hogy itt nem egy újabb sajtószenzációról, hanem tudományos szemléletváltásról van szó! (Így aztán fölöttébb furcsállható, hogy az egyik, sokat nyilatkozó magyar táplálkozási szakférfiú – a sokoldalas cikkben írottakat is figyelmen kívül hagyva – mindezt úgy magyarázta a rádióban a legszélesebb nyilvánosság elôtt, hogy itt nem egy, a tojás-reggelik újbóli „engedélyezése” miatt mosolygó „ham and eggs”-arcról van szó, hanem a kolbászt dinnyére cserélô kép csupán a fokozott zöldség-gyümölcs- fogyasztás szükségességére hívja föl a figyelmet. Kérem ezért a tisztelt olvasót – hátha én is tévesen értelmezem –, hogy saját maga döntse el a két TIME-címlap üzenetét!)

Ezek után (!), 2000-ben jelenik meg dr. Barna Mária szerkesztésében A táplálkozás egészségkönyve, melyet föltételezhetôen a legkorszerubb ismeretek összefoglalójának szántak, mintegy 35 – így vagy úgy táplálkozással (is) foglalkozó – magyar szerzô munkája. (A szerzôgárdából néhány ismertebb orvos: Bíró György, Pados Gyula, Romics László, Szollár Lajos, Zajkás Gábor.) Címlapján az 1992-es „születésu” ételszivárvány- illusztráció (melyen ugyan még két tojás van egy szelet hús, meg hal és sok zöldség társaságában), de belül már „a magyar szivárvány” diktálta ajánlás részletei, melyek egyike: a tojásból „tíz éves kor felett 3 db hetente”.

De e könyv sok más ajánlása is nehezen egyeztethetô össze az elmúlt fél évtized nemzetközi szakirodalmában megjelentekkel, mint ahogy erre már korábban néhány példát föl is hoztam. Ez azért is meglepô, mert ha e könyv megjelenésének anyagi hátterében szintén a „szívbarát-proram” kétmillió dolláros Világbanki hitele állt – tehát nem támogatása, hanem a lakosság adóforintjai –, akkor a szép kivitelen kívül tartalmilag is többre futhatta volna e keretbôl.

Viszont a nemzetközi tudományos fölfogásban a nagy táptani dogmák már érvényüket vesztették, s ezt nem titkolták el a közvélemény elôl:

• a vajat lassan már közel egy évtizede rehabilitálták;

• s a margarinról kiderült, hogy nem is annyira jó, sôt a magas transz-zsírsav-tartalmúak inkább ártalmasak;

• a tojás fél évtizede már az egészséges táplálkozás része: dupla mennyiségben, mint az itthoni ajánlás;

• a „naponta sokszor keveset enni” helyett már a könyv egyik szerzôje is – igaz, nem a könyvben – a királyi reggelit, a polgári ebédet és koldusi vacsorát ajánlja.

Mégis ezekrôl a változásokról – ki tudja, miért? – itthon mélyen hallgatnak az ismert szakemberek, az alig egyéves A táplálkozás egészségkönyvében is.

S ennek következtében az írott és elektronikus sajtó hivatásos képviselôi sem tájékoztathatják idôben és pontosan a magyar közvéleményt a nemzetközi kutatásban bekövetkezett szemléletváltozásról, s így nem is segíthetik a lakosságot a helyes táplálkozási szokások kialakításában, hiszen amit közvetíthetnének, a kurrens táplálkozástudósi konszenzust az is már legalább fél évtizede elavult.

Ami pedig a koleszterinszint csökkentésének lehetôségeit illeti:

1. az étrend koleszterintartalmának (többé-kevésbé) drasztikus megszorítása csak néhány százalékos koleszterinszintcsökkenést eredményez;

2. a hatékony gyógyszeres kezelés (statin-csoport) egy teljesen normális, sôt szükséges muködés meggátlásával fejti ki hatását; „… A hosszú távú, évekig tartó statinkezelés során emelkedô számban elôforduló daganatos betegségek azonban problémát jelenthetnek.. . ” hívja föl a figyelmet az Orvosi Hetilap (142. évf. 5. sz., 2001. február 4., 254. oldal) a British Medical Journal-ben, 2000-ben Hulley, S. V.-tôl megjelent cikkének ismertetôjében. Sajnálatos módon itt kell megjegyezni, hogy e gyógyszercsoportba tartozó cerivastatint (Lipobay, Baycol) épp most vonták ki a forgalomból világszerte a „váratlanul” föllépô, kisszámúnak már nem nevezhetô halálesetek miatt;

3. ugyanakkor: a koleszterinszint-csökkentô gyógyszerek szedésével se élünk tovább, legföljebb másban, nem infarktusban halunk meg;

4. Marad a koleszterinszint csökkentésére egy harmadik lehetôség is: egy természetes, de az élet során egyre inkább alábbhagyó folyamat, a koleszterin-elimináció serkentése az emésztôrendszer muködéséhez szabott étkezéssel.

Mindezek kapcsán fölmerül a kérdés: A koleszterinszegény étrend és a gyógyszeres kezelés nyilvánvaló csôdjének ismeretében vajon meddig kell még várni, hogy végre elindulhassanak magyar kutatók új utak keresésére?

(Természetesen itt nem arról van szó, hogy azonnal és végképp el kellene vetni a rövid távú (!) gyógyszeres és diétás kezelést azokban az esetekben, ahol így is csökkenthetô a koleszterinszint – amit pillanatnyilag életfogytiglani kezelésként alkalmaznak –, hanem hogy meg kellene már kezdeni a szervezet muködésének, így a koleszterin-elimináló mechanizmusnak is, megfelelô új kezelési mód mielôbbi szélesköru vizsgálatát és bevezetését. Hiszen az emésztôrendszer jó muködtetése szokványos ételeinkkel is lehetséges – azaz mellékhatások és veszélyek nélkül –, s ez egyben a koleszterin-elimináló rendszert is jól muködteti, mely közel két évtizedes vizsgálataink szerint az esetek túlnyomó többségében a koleszterinszint normalizálását is eredményezi.)

 

 

SZEMPONTOK AZ EGÉSZSÉGES TÁPLÁLKOZÁSHOZ

 

A következôkben néhány szempontot sorolok föl, melyeket az étkezéssel kapcsolatban figyelembe venni ajánlok azzal, hogy mindezekhez a józan emberi megfontolás és a mértékletesség elengedhetetlenül szükséges!

1. Legyen bôséges a reggeli, tartalmazzon a jó emésztôrendszeri muködéshez elegendô zsírt !

2. Legyen még egy kiadós étkezés a délután folyamán, szintén a jó muködéshez elegendô zsírtartalommal !

3. A bôséges étkezésekhez fogyasszunk sok savanyúságot vagy savanyú italt és sok rostot, illetve gyümölcsöt!

4. Az édességet (desszertet) közvetlenül a nagy étkezések utánra idôzítsük !

5. Legyen bôséges a napi folyadékfogyasztás (ásvány)víz, tej, gyümölcslé ajánlhatók, míg a cukrozott italokat, szörpöket kerüljük !

6. Legyen – ha szükséges – a vacsora kis mennyiségu: fôleg fehérjébôl álló, sok rosttal (salátával, gyümölccsel) – a lehetô legkevesebb szénhidráttal és zsírral !

7. Ne eszegessünk (nassoljunk) a nagy étkezések között !

8. Gyümölcsöt bôségesen fogyasszunk, lehetôleg a két nagy étkezés után !

9. A legbôségesebb étkezés se legyen több, mint amennyi jólesik – fokozatosan térjünk át a nagyobb étkezésekre!

10. Ne vigyünk be a szükségesnél több kalóriát ! – ha pedig mégis, akkor a többletet mozgással, sporttal dolgozzuk le!

11. Bármely étel egymást követô napokon való fogyasztása csökkenti a kiváltott inger erôsségét, ezért változatosan étkezzünk !

12. Ha csak tojás-ételt eszünk, akkor az legalább három tojásból álljon! – de semmiképp se gyakrabban mint másnaponta!

 

 

Eddig az idézetek a dr. Légrády Péter: Tojás, táplálkozás, egészség cimü könyvéből....

 

 

 

Táplálkozásról olyan sok weboldal szól és annyi könyvet írtak hogy azokkal Dunát lehetne rekeszteni, de talán ezerből egy ha akad amelyik a valóságot tükrözi!

Helyes táplálkozásról csak akkor beszélhetünk, ha a táplálkozásunk minden tekintetben megfelel a szervezetünk igényének. Az emésztési folyamat megértése hozzásegít bennünket szervezetünk tápanyagigényének a megismeréséhez is. Az emésztésről a leghitelesebb ismeretanyagot pedig dr. Légrády Péter: Tojás, táplálkozás, egészség cimü könyvében találjuk meg.

 

 

 


 

 

 

DR. MATTHIAS RATH CELLULÁRIS MEDICINÁJA - AZ EMÉSZTÉS


Miért a sejtekre kell figyelnünk?

Ha az „emésztőrendszer” kifejezést meghalljuk, megszokott módon szervekre gondolunk, mint pl. gyomor, máj, hasnyálmirigy, belek, anélkül hogy eszünkbe jutna az őket alkotó sokmillió sejt. Sajnálatos módon az orvosok is így gondolkodnak és szerveket kezelnek, anélkül hogy mélyebbre tekintenének az emberi test legfontosabb szintjére - a sejtek szintjére. Ritkán vesszük figyelembe, hogy az emésztőrendszer különböző tipusu sejtjeinek speciális tápanyagra van szükségük, hogy emésztő-enzimeket tudjanak előállítani és más különleges feladatokat lássanak el.

Az emésztőrendszer sejtjeinek optimális működése biztositja, hogy az étel amit megeszünk, megfelelő módon alkotórészeire bomoljon és összetevői bejussanak a véráramba, ami elszállitja testünk 60 trillió sejtjének mindegyikéhez. Így energiájukhoz üzemanyagot és a sejtanyagcseréhez nyersanyagot szolgáltat.

Életünk során emésztőrendszerünk sejtjei 25 tonna élelmet dogoznak fel.


Az emésztőrendszer a sejtek szintjéről tekintve

Az emésztőrendszer az ételt mikroszkópikus részekre bontja, melyeket a sejtek energiatermeléshez, fenntartáshoz, növekedéshez és javításhoz használnak. Az emésztőrendszer 5 méter hosszu a szájtól a végbélnyílásig és különböző szakaszokból áll, melyek egyedi és fontos feladatokra specializálódtak.

Mint egy jól menő gyár az emésztőrendszer sok komplex feladatot lát el, mint emésztés, felszívódás, beépülés, kiválasztás, a végtermékek eltávolítása.

Az emésztőrendszer megfelelő működéséhez dinamikus ellenőrzőrendszer szükséges. Az ellenőrzőrendszer megkönnyíti a kommunikációt az emésztőrendszer különböző részei között, valamint az agy és az emésztőtraktus között (mint a beosztott és a management között). Az emésztés működésének ellenőrzése hormonális és elektromos üzenetek kombinációja révén valósul meg. Ezek az üzenetek az emésztőrendszer saját ideg- és belsőelválasztásu-rendszeréből valamit a központi-idegrendszerből és a belsőelválasztás szervekből (pl. mellékvese) származnak. A rendszer különböző részei folyamatos kölcsönhatásban vannak és „beszélgetnek” egymással. Az alapvető üzenet, mely végigfut a vonalon; „kaptam egy rendkívüli ételadagot, készülj te is!” (Szájtól a vastagbélig.) Vagy; „hé, lassits, mig feldolgozom, amit korábban adtál nekem!” (Vékonybéltől a száj felé.)

A sejtegészség az optimálisan működő gyomor-bél rendszer általi megfelelő emésztéssel kezdődik. Az emésztőrendszer legfőbb munkája a táplálék átalakítása olyan anyagokká, melyekből a test energiát nyer, növekedik és kijavitja önmagát. A speciális sejttápanyagok szinergiája segít biztosítani az emésztőrendszer megfelelő működését.

Az emésztőrendszer analizál - mint egy gyár, ahol komplex műveletek nagy számát végzik – emésztés, felszivódás, beépülés, kiválasztás, a végtermékek eltávolitása. A speciális sejttápanyagok lényegesek ezekhez a műveletekhez.

A gyomor-bél rendszer különböző részei sejtek billióit tartalmazzák.

Az emésztőrendszer elkülönült szakaszokból áll, mint a száj, nyelőcső, gyomor, máj, hasnyálmirigy, vékonybél, vastagbél, melyekben sok tevékenység zajlik és folytonos kapcsolatban vannak egymással.

A vékonybél bolyhai a tápanyagok felszivódásának legnagyobb területe, nagy mennyiségben termel emésztőenzimeket, felszivja a tápanyagokat, gátolja a test számára haszontalan anyagok felszivódását.

Az emésztési-folyamat speciális sejttevékenység, mely az emésztőrendszer szakaszai és a különféle sejtek közötti együttműködést követeli meg. A máj, a hasnyálmirigy és az epehólyag segítik az emésztés folyamatát, emésztő enzimeket kiválasztva és/vagy tárolva és a váladékokat a béltraktusba szállitva. A speciális sejttápanyagok utánpótlása lényeges az egész folyamathoz.

A vékonybél épsége, alapvető a sejttápanyagok felszivódásához. A tápanyagok szinergiában táplálják a bél nagybolyhainak belső falát borító sejteket és enterocytákat.

Az emésztőrendszer egészségét sok alapvető tényező befolyásolja. Esszenciális tápanyagok hiánya, gyógyszerek, kor, stressz és más tényezők kedvezőtlen hatást gyakorolnak az emésztőrendszer sokmilliónyi sejtjének működésére, a teljes emésztőtraktus épségére, az immunrendszer hatékonyságára, a keringési rendszerre és az egész testre.

A gyógyszerek rombolják az emésztőrendszert és akadályozzák az optimális tápanyag-felszivódást. A statinok, AIDS-ellenes szerek, savlekötők, antibiotikumok és más kémiai szerek káros hatást gyakorolnak az emésztésre és az optimális sejtegészséghez és immunműködéshez szükséges esszenciális tápanyagok anyagcseréjére.

Az emésztőrendszert felépítő sejtek működését optimalizálja a speciális sejttápanyagok szinergiája, mint: C-, B6-, B12-vitamin, folsav, betain-hidroklorid, glutamin, bromelain, papain, ginzeng, borsmenta stb.


Mi befolyásolja emésztőrendszerünk működését?

Klinikai tanulmányok az alábbi tényezőket különítik el:

Szegényes táplálkozás. Sok ember, aki betegségektől, krónikus emésztési problémáktól szenved, szegényesen táplálkozik és nem ébred rá, hogy étrendje hozzájárul betegségéhez.

Kémiai gyógyszerek; melyek általánosan kárositják az emésztőrendszert és más szerveket. Sok gyógyszeradalékanyag és kitöltőanyag károsan hat az emésztőrendszer és a máj sejtjeire.

A máj működési zavara, májelégtelenség: Minden gyógyszer, vegyi anyag idegen a testnek és a májnak méregteleníteni kell ezeket. A kémiai szerek leggyakoribb mellékhatása a májelégtelenség, különösen azoknál, akik sokféle szert szednek. Ezek olyan ismeretlen kölcsönhatásba kerülnek egymással, melyeket engedélyezésük előtt nem is teszteltek.

Mikrotápanyag-hiány: Sok orvosság feléli a test vitamin- és ásványianyag készletét és befolyásolja az emésztőrendszer sejtjeit. A koleszterincsökkentő szerek pl. kiürítik a testből a Q10 koenzimet, ami a legfontosabb energiahordozó és az esszenciális zsirsavakat, melyek nélkülözhetetlenek az idegrendszer megfelelő működéséhez, a reprodukáláshoz, a gyulladások és a fájdalom csökkentéséhez, a növekedéshez, a gyógyuláshoz, az egészséges bőrhöz és más folyamatokhoz. Antacidok (savcsökkentők) gyakori használata csökkenti a fehérjeemésztés hatékonyságát és sok mikrotápanyag felszivódását. (Pl. kálcium, magnézium.) Az antibiotikumok elpusztitják a baktériumflórát a belekben, ezzel kárositva az immunműködést, az emésztést, a felszivódást és bizonyos mikrotápanyagok termelését (pl. K-vitamin, mely alapvető a megfelelő véralvadáshoz).

Betegségek/rák: Az emésztőrendszerben a legnagyobb kárt a kemoterápiás szerek okozzák, melyek elpusztitják az emésztőtraktust bélelő sejteket. Ezek a sejtek gyakran osztódnak (úgy, mint a rákos sejtek) és a kemoterápia nem tesz különbséget egészséges és beteg sejt között. A sejtkárosodás új rák kifejlődéséhez vezet.

Öregedés: Az emésztés és tápanyagfelszívódás gyengüléséhez vezet. Az általános vélekedés ellenére az időskori emésztési problémák leggyakrabban a kevés gyomorsav-termelésből erednek, nem a sok savból. Ennek következtében a savcsökkentők túlzott használata csak súlyosbitja a problémát. A kor előrehaladtával a bélelő-sejtek tápanyagfelszivó- és zsírtoleráló-képessége csökken. Amikor a táplálék emésztése nem megfelelő, megerjed és rothad a bélben. Mérgező melléktermék képződik, mely irritálja a bélfalat és gyulladást idéz elő, melyek vékony repedéseket okoznak. A bél elveszíti megfelelő szűrő- és áteresztő-képességét, „lyukas-bél szindróma” alakul ki. Ez hozzájárul a crohn-betegség, bélbetegségek, irritábilis bélszindróma, fekélyes colitis kialakulásához és távolabbi szövetek és szervek megbetegedéséhez. A tápanyaghiány (főleg C-, B3-, B12-, E-, D-, K-vitamin, béta-karotin, kálcium, réz, magnézium, kolin, cink), különösen gyakori időseknél.

Stressz: A stressz és az érzelmek jelentős szerepet játszanak a betegségekben, beleértve az emésztési-problémákat. Az emésztőrendszer egyike az első helyeknek, mely figyelmeztet minket ha nincs minden rendben. A test reakciója a stresszre csökkent IgA termelés (immunvédelem), csökkent DHEA termelés (egy antiágens, streesszellenes adrenalin-hormon), lelassul az emésztés és a bélmozgás, csökken az emésztőszervek vérellátása és anyagcsere-mérgeket termelnek. Tartós stressz megváltoztatja az ellenállóképességet.


Hogyan biztosithatjuk emésztőrendszerünk működését hatékonyan és biztonságosan?

Az emésztőrendszer a sejtműködésre épül, amit optimalizálhatunk megfelelően adagolt speciális sejttápanyagok szinergiájával:

Betain-hydroklorid - a sósav forrása, nélkülözhetetlen a gyomorban zajló enzimatikus fehérje-lebontáshoz. A betain-elégtelenség szintén kapcsolatban van a vér homocystein-szintjének emelkedésével (a szivbetegség rizikófaktora).

C-vitamin, - része a máj méregtelenítő rendszerének, ami semlegesíti az idegenanyagokat, drogokat, élelmiszeradalékokat, növényvédőszereket, szennyezőanyagokat. Ez a vitamin sokrétü funkciót tölt be az anyagcserében, lényeges a megfelelő emésztéshez és tápanyagfeldolgozáshoz. Részt vesz a koleszterin bélsavakká bontásában és növeli a sejtek bioenergia-termelését. Szükséges a karnitin szintéziséhez. Ez a molekula szállitja a zsirsavakat a mitokondriumokba, ahol oxidálódik, hogy energiát szolgáltasson. Optimalizálja az immun- és az idegrendszert, melyek szabályozzák az emésztési-folyamatot. A C-vitamin alapvető a kollagén-, elasztin- és más „cementanyagok” termeléséhez, melyek egymáshoz rögzítik a sejteket az egész testben. A bevitele nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megőrizzük a belek, a gyomor és az emésztőrendszer más szerveinek sértetlenségét.

B6-vitamin, - szükséges a sejteknek, hogy megfelelően dolgozzák fel és hasznositsák az aminosavakat, szénhidrátokat, zsirokat. Segít a kollagénrostok képződésében, fontos a bélfalakat felépítő kötőszövetek optimális működéséhez.

B12-vitamin, - a test minden sejtje használja enzim-kofaktorként. Részt vesz a zsír- és a szénhidrát-anyagcserében és a fehérjeszintézisben. Ez a vitamin különösen fontos a gyomor-bél-traktusban a sejtképződéshez, mert a gyakori sejtosztódás révén teljesen kicserélődnek minden 3-5 napban. Mivel a B12-vitamin szükséges a DNS-szintézishez, folyamatos ellátás szükséges az optimális sejtosztódáshoz. A máj sejtjei is megkövetelik a méregtelenítéshez.

Folsav, - a B12 és a B6-vitaminnal együtt őrködnek a bél belső oldalát borító sejtek megfelelő osztódása felett. A testben a DNS-szintézishez szükséges koenzimmé alakul át. Ugyanugy mint a B12-vitamin, éltető tápanyag a bélfali sejtek számára, melyek gyors ciklusban cserélődnek. A máj méregtelenítő folyamatában is részt vesz.

L-glutamin, - egy aminosav, mely magas koncentrációban található a kötőszövetekben és szervekben, beleértve a gyomrot is. A bélfali sejtek (enterociták) glutamint használnak anyagcseréjük elsődleges üzemanyagforrásaként. A glutamin csökkenti a bél áteresztőképességét és biztositja a béltraktus ellenállóképességét.

Bromelain, - fehérjebontó enzimek keveréke, egy ananászféle növény kivonata. Klinikai gyakorlatban dokumentált az egészségvédő és immunerősítő hatása. Gyógyitja a vastagbél sejtjeit.

Papain, - fehérjebontó-enzimek keveréke, papaya-kivonat. Segít a fehérjeemésztésében.

Gyömbér, - gyomorserkentő, segít a tápanyagok emésztésében és felszivódásában.

Borsmenta, - görcsoldó-hatása hasznos az emésztőrendszernek, szétoszlatja a gázokat, jótékony hatása van a májra.



Forrás: http://www.dr-rath-egeszsegszovetseg.org/


Szeretnél egy ilyen weblapot teljesen ingyen?
Ez a weboldal a Nanoweb honlapszerkesztővel készült.
© Minden jog fenntartva.